Poros paródiák országa

- Új könyve Morcsányi Géza, a Magvető Kiadó vezetője szerint olyan, mint egy Händel-opera, amit Bu?uel rendezett, a főbb szerepeket Fernando Rey, Udvaros Dorottya, Kulka János meg Molnár Piroska játsszák.

– Ez valami vadságot, érzékiséget jelentene, ezt szívesen hallom. Nekem íráskor képeim vannak a regényről – értse ezt, fájdalom, metaforikusan, színek, hangok, formák, vagyis elgondolások a tárgyról, de persze nem tudom őket leírni, mert hát azokkal a szavakkal menne csak, amelyek magát a művet jelentik.

– Az Egyszerű történet vessző pár száz oldal – kardozós történet – történelmi, vagy inkább ismét aparegény?

– Kicsit vonogatnám a vállam. Mindkettő esetében definíciós problémákba ütközünk. Tréfásan szólva, az aparegény meghatározásának nehézségei kevésbé érdekelnek. A történelmi regény többnyire aszerint gondolkodik, amilyen kort felidéz. Erről ebben az esetben nincsen szó. A könyv inkább a magyar történelem meg történelmi regény dallamait, dallamtöredékeit, mítoszmaradékait használja fel.

– Gondban van az öndefiníciókkal?

– Abban. Pontosabban abban volnék, ha azt a kérdést tenné fel, hogy miről szól a regény.

– Nem is kérdezem meg. De a bevezetőben elmondja, hogy azt a boldogságot akarja megírni, amit az édesapja érzett az utolsó húsz évében.

– Hogy apám személyes boldogsága hogyan függ össze a regénnyel... Hát itt a könyvre tolnám a válaszadás jogát. Ettől mintegy függetlenül, afféle pletykaként, azt tudom mondani, hogy apám élete végén nyugodtan élt, vulgo úgy mondanám, szerelmes lett.

– Az ő boldogsága mellett az „örülni” a kulcsszó a könyvben. Ön korábban azt mondta magáról, hogy tehetséges örülő.

– A könyvek első szavának nagy jelentősége van: ha úgy képzeljük, a világ egy nagy csönd, amit a regény megtörni készül, akkor én most evvel a szóval akartam ezt megtenni. Örülni nem valaminek, hanem az egésznek. Az örülni – mint lehetőség és figyelmeztetés.

– Egyik kritikusa szerint regényei annyiban regények, mint ha egy vakablakra mondanánk, hogy tükör, és abból akarnánk a valóságot megismerni. Morcsányi szerint eleganciát, szavakat kapunk öntől, és regényvalóságot.

– Vakablakom, vakablakom, mondd meg nékem, ki a legszebb a vidéken... nem hangzik rosszul. De nem egészen biztos, hogy erre lett gondolva. Többé-kevésbé lemondtam arról, hogy definiáljam magamnak, mi a valóság, mire való a regény. Azt látom, hogy a művészi alkotás a világból, a létezésünkből mutat olyat, amit nélküle nem is látnánk, mintha nem is lenne. Ennek élményszerű megnyilatkozása számomra a Kertész Imrével való közös könyvünk. Az Egy történet éppen ezt meséli el, hogy az, ami az elbeszélő énnel történt, csak azért történhetett meg, mert olvasta előtte a Kertész-szöveget. Csak ekkor jött rá arra, hogy a vámosok megalázták őt. Előtte az csak súlytalan, megúszandó kekeckedésnek tűnt.

– Amikor azt a régebbi szöveget olvastam, számomra is más fényt kaptak a nyolcvanas évekbeli vonatozásaim Szombathely felé: a kalauzzal felszálló rendőr vagy másutt a határsávengedély.

– Diktatúrában természetes reflex, hogy az ember úgy igyekszik túlélni, hogy a megalázást nem tekinti annak, ami. Úgy dönt, ez nem az... Ez megy egy ideig. Így védekezik a testünk. Visszatérve a regényhez: én komolyan vettem a mostani könyvem címét. Azért is haladtam lassan. És kíváncsi vagyok, hogyan alakulnak a további egyszerű történetek.

– Vagyis folytatja?

– Most azt mondom, igen. De eszezésből nem lesz könyv, csak csinálásból. Ha hallom a könyvet, elkezdem. Meg még az a meggyőződés is kell, hogy a lehető legjobbat csinálom. Ha az elszáll, na, azt hívjuk befuccsolásnak.

– Azt mondta, azért a 17. század az Egyszerű történet ideje, mert akkor vált el az értelmi politizálás az érzelmitől, akkor estünk szét kurucokra és labancokra. Ez gyártott ideológia?

– Nem. Csak annyit jelent, hogy a 16–17. századi konfliktusokat, az akkor futó különböző hazaprojekteket ma élénkebb füllel halljuk.

– Hazaprojektekből manapság sincs hiány. Ön még mindig a könyvtárat tekinti hazának?

– Igen, az egy megbízható hely. Az én közösségi terem Csokonai Vitéz Mihályból, és nem a turulból nő ki. Hiába ajánlják magas helyről, a turul nem köt össze senkit és semmit. Poros paródia – hogy borjú, bárány bégessen. De amivel birkózunk, az régi történet: nagyjaink mindig is sokat beszéltek haladásról, maradásról, patópálságról. Mikor magunkat emelő büszkeség, mikor magunkat lejárató nagyzolás, mikor okos kompromisszum, mikor gyáva megfelelni vágyás.

– Akarta, hogy a könyve áthallásos legyen?

– Épp fordítva. Áthallásosdi akkor kell, amikor nem lehet egyenesen beszélni. Van, hogy a szövegeknek a jelentől új jelentésük támad. Ez a színháznál még erősebben látszik. A Nemzetiben a színdarabom alá ment az idő. De felhozhatnám Závada drámáját is. Pedig ezeket bizonyíthatóan az előző kormány idején írtuk. Milyen végtelenül röhejes, hogy ez akár még valóságos érv is lehetne.

– Sokak szerint ma csak a színház, a művészet, az irodalom tudja hitelesen láttatni, mi zajlik velünk.

– Azt hiszem, ez nem igaz. Nem jó, ha az irodalomnak át kell vennie olyan szerepeket, amelyek egy szabad társadalomban másoké kell hogy legyenek. Újságé, rádióé, tévéé, parlamenté. Az olvasóé. Egy felolvasóestre sokan eljönnek, ezt lehet látni, érezni valami közösségvágyat. Ez mintha azt erősítené, amit ön mondott. A kis közösségi terek jelentősége – mint a Nyitott Műhely, a Pepita Ofélia, a Fuga – valóban nő. Ezzel párhuzamosan létezésük egyre nehezebb. Egyre nehezebbé is teszik. Nem tudom ezt véletlennek tekinteni. (Sőt, ennél élesebben kell fogalmaznom. Mert míg itt nyomdai átfutottunk, történt ez-az. A Széchenyi Művészeti Akadémia nyári fesztiválját épp most kell lemondani, mert az azt szervező Fuga nem kapott rá egy fillér támogatást sem, sőt, a saját működéséhez sem. Kérdezném a fényes tekintetű Balog minisztert meg L. Simont: akkor tehát ez a kormány kultúrpolitikája? Hogy dögöljön meg mindenki, aki nem „ők”? A kormány által felturbózott MMA egyes vezetői pedig nagyszájúan fenyegetőznek, hogy aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére. Kurva vicces. Balog úr? L. Simon úr?)

– A Kis Magyar Pornográfiában több mint húsz éve arról írt, hogy a kuruc például boldog akar lenni, és demokráciázni szeretne. Nemrég a 168 Órának azt írta, aktuális ez ma is: „Legföljebb azt nehezebb megmondani, ki volna most a kuruc.”

– Saját mítoszainkat rendesen lejáratjuk. Most nem kuruckodás zajlik, hanem ennek a parodisztikusabb változata, zászlónk Buga Jakab.

– A Tenkes kapitányából?

– Jesz. Semmi hej, Rákóczi, Bercsényi, Bezerédi (azok kemény férfiak lennének, időnként talán hősiesen rövidlátók, de mindig valóságosak, sosem nevetségesek, legföljebb tragikusak), hanem Buga Jakab, a kuruc giccses, kádárista változata. Működő operettszövegek.

– Zavarja?

– Hát persze. Ennek azokat is zavarnia kellene, akik nagyobb bizodalommal vannak a kormány iránt; főleg azokat. Barátságtalan, acsarkodó az ország. Ilyenkor el kell tűnődnünk, mennyire hagyjuk kiszolgáltatni magunkat a politikának. Sok mindentől függ, hogyan érzem magam az országomban. A Kádár-korszakban is tudtam jól lenni: miért is ne, kezdődött az életem, az írás, szerelmes voltam, futballoztam, sütött a nap, esett az eső. A Termelési-regény megjelenése után volt, aki kritikusan fölvetette, hogyan lehet, szabad-e egy diktatúrában derűs könyvet írni. Legjobb védekezés a támadás: az irodalomban mindent lehet! Nem tartanám jónak, ha betemetne minket a napi politika ordenárésága. De ezt csak addig lehet mondani, amíg nem alibinek használjuk, nem arra, hogy megússzuk vele a felelősséget. Anélkül, hogy szimmetrikusnak gondolnám „azemúttnyócév”-et és a mostanit, az érzelmekben sok a hasonlóság. Fölfoghatatlannak és őszintétlennek tartottam az akkori „konzervatív” jajveszékelést, miszerint itt nem lehet élni, az igaz magyarnak csak az elbujdosás marad a zsombékosban, és kivárni a jobb időket. A zsombékost leszámítva, elég hasonlókat lehet hallanunk ma is. És fontos volna, hogy ezt, ezt az ismétlődést minden különbözőség ellenére észleljük. Fontos, érdekünkben áll, hogy lássuk a kölcsönös bizalmatlanságból eredő korlátoltságunkat.

– Ön is nyilatkozta: nincs bizalma a kormányban, nem érzi magáénak.

– Ha mondtam, nem akartam így mondani, mert ha annak érzem, ha nem, az én kormányom. Az én miniszterelnököm, akkor is, ha nem rá szavaztam. Az országnak van kormánya, nem a Fidesznek, nem a kormányt adó pártokra szavazóknak, nem a hűségeseknek, nem a „mieinknek”. A hazának egy jelentős része nagyon is és mindig ellenzékben van, per definitionem, ezt rosszul tudja, rosszul mondta volt a miniszterelnök. De a kormány az egész országé. Nem szeretnék fellengzősködni, de ezt hívnák demokráciának. A most regnálók nem látszanak minden pillanatban tudni ezt. Tudni akarni. Ez a nem tudás nem áll se az ország, se a haza érdekében.