Pinyó bácsi

– Töltsél, ecsécském! – csippenti össze a szemét Pinyó bácsi.

Tudja, nálam nem rossz az ágyas.

Az egészségre koccintunk. Nem gyújt rá. Rövid hidrogénszőke lett hajdani hippi haja. Állán csíkká szűkült a piramisos szakáll.

Összeránt minket a szesz. Ő hatvan, én hússzal kevesebb. Apám is lehetne, de testvérként kezel. Nem jutalom ez. Mindenkivel így tesz a rockdobosok doyenje. Ha a Fészek Klub bárpultjánál könyököl, körbeállják a fiatal zenészek. Ő pedig lelkizik, tanácsokat ad, biztat. Ritka ez az atyáskodás, az öreg rockerek nem kíváncsiak az ifjoncokra. (Szerkesztőm szerint ha egy aszfalton vergődő legyet lát, Pinyó bácsi lefékez a kocsijával.)

– Erős a körte – zsibbad a tekintete.

Neki többnyire a könnyű rozé fröccs jelenti a szórakozást.

A bátyja hívta először Pinyónak. Kicsi volt, így nem tudta kimondani a „pirinyó” szót. A nyelvbotlás rajta ragadt a kisöccsön. Ma is alig ismerik Köves Miklós néven.

A hatvanas években, még gimnazistaként bámulta a képernyőn zenélő kimittudos hősöket.

Akkoriban a Metró, az Illés, az Omega „uralkodott”. Csak nyakkendőben, öltönyben lehetett bejutni az Ifjúsági Parkba. Volt Bambi, Fecske cigi, villódzott a Tavasz és a Kékes televízió, combközépig értek a miniszoknyák.

Pinyó egy házban lakott Laux Józsi barátnőjével. A lány hozta őt össze az omegás dobossal. Tőle tanulta az alapokat, és vette első dobszerelését.
– Csak neked, csak ennyiért – utánozza nevetve egykori mesterét.

Apja magas rangú káder volt, aki nem tiltotta, hanem tűrte fia „őrületét”. Csak annyit kért, végezzen el egy zeneiskolát. Később – néhány amatőr zenekar után – a Non Stoppal Pinyó bácsi is ott lehetett az igazi nagyok között. Aztán a Piramis, a Mini, a Besenyő Blues Band, a RABB dobosa lett. Ma pedig rocklegenda.

Hátradőlve a kanapén mentegetődzik:

– Bocs, hogy késtem. Tarját sütöttem a srácoknak, Rolikának meg a Petikének. Rotyogtak a nagy húsok – kuncog.

Mosolygok, huszonévesek a fiai. Egyik Angliában tanul, a másikat megfertőzte a zene: hol road, hol meg dobos.

– Amikor megromlott a házasságom, elképzelhetetlennek tartottam, hogy nem én nevelem fel őket – mondja.

Harcolt is értük, keményen. Végül neki ítélte a bíróság a kisiskolásokat.

– Nekem, a „szélhámos” rockzenésznek! – büszkélkedik.

– Pinyó tisztességes maradt. Gyerekeitől tanulja az ember a romlatlanságot – magyarázza Somló Tamás. – Ő volt a zenekar motorja. Lábtengóbajnokságot vívtunk koncertek előtt. A vesztes sört és virslit fizetett az Egyetem presszóban. Pinyó füzetben vezette az eredményeket. Focizenekart csinált belőlünk.

– Lelkiismeretes ember. Először turnéztunk a Minivel Svájcban, világhírű klubokban játszottunk – meséli az énekes, fuvolás Török Ádám.

Együtt fociztak Pinyóval a rockválogatottban is. Török volt a csapatkapitány.

– Képzeld, annyira meg akart felelni, hogy belelázasodott. Aztán lázmérővel mászkált.

– Találtam az neten egy Non Stop-nótát – újságolom Pinyó bácsinak.

Kikerekednek szemei:

– Azt hittem, már a kutyát sem érdekli. Mutasd!

Hallgatjuk első profi zenekarát. Összefonja karját. Elégedetten mosolyog. Vele játszott a majdani Piramis gitárosa, Závodi Janó is. Kántor István, Huszár Erika és Fodor Ákos költő írta a szöveget.

„Lélegző, furcsa hajnalon, / mikor hold ül a dombokon, / ha velem alszol, átkarolsz, / lelkem korlátján áthajolsz...”

Értelmiségi volt a rajongótábor. Nem csoda: miután feloszlott a Kex, hiányzott a mélység. A második lett a Non Stop az 1971-es Táncdalfesztiválon. Megelőzte az Illést, csak Zalatnay verte meg az együttest.

– Feladtunk tízezer levelezőlapot. Az eredményhirdetésnél mégis azt közölték: a Non Stopra 6300-an szavaztak. Vajon Korda Gyuri hány lapot adhatott fel?! – kacsint Pinyó bácsi.

Ő a negyedik lett.

Milliók ültek a szomszédok tévéi előtt a konszolidálódó kádárizmus sztárjai miatt. Beköszöntött a Trabant-világ, volt hétvégi ház, telek, nyaralás a magyar tengernél, háromévente nyugati út, biztos munkahely, lakótelepi magány, közveszélyes munkakerülés. A jövő kiszámíthatóvá, unalmassá vált.
„Lélegző, furcsa hajnalon, / egy csepp halál az arcomon, / ha velem alszol, úgy ölelj, / halálomnak is megfelelj.”

– Szép! – bólintok.

Pinyó bácsi csak somolyog:

– Az. Nem „sláger”, de vannak benne komoly harmóniák.

– Digó vagy, vagy csöves? – kérdezte tőlem a hetvenes évek úttörőtáborában egy diák.

Nem értettem, miről beszél. Pedig akkor már volt Révész- és Som Lajos-őrs, Piramis-brigád, Trapper farmer, szipuzás, rendőrök oszlattak koncertet. Nyugaton dörgött már a Black Sabbath és a Deep Purple is. Külföldi vendéglátózás után Pinyó és Som Lajos hozta össze a kultuszzenekart. Tízezrek őrjöngtek a koncertjeiken. Révész képe ikon lett a panellakások falán. Öt hónapon át rágta a Piramis-csontot az Ifjúsági Magazin.

– Nem követtük a divatot. Azt játszottuk, ami nekünk tetszett. Mégis botrányzenekar lettünk – meséli Pinyó bácsi. – Tudtuk, hogy Magyarországon nincs minden rendben, de nem szidtuk a színpadról a rendszert. Megfigyeltek minket, kitiltottak néhány megyéből. Lassan elfogyott körülöttünk a levegő. Már alig találtunk helyet a fellépésekre. A lemezünket eldugták, nem lehetett kapni.

Závodi apukája szabó volt. Anyagáron készített a fiúknak bőrszerkót.

– A gyerekek azt hitték, koncepció a bőrnadrág. Pedig nem az volt. Csak olcsó – mosolyog

Som belügyes kapcsolatai révén turnézhattak a nagy Szovjetunióban. Két kísérőjük volt: egy KGB-s és egy magyar belügyér. Nem törődtek velük. Cirkuszi sátorban is felléptek. A porondon vették észre, hogy egy nő sincs a nézőtéren. Csak ruszki katonák.

Aztán elhangzott a pokoli mondat: „Köves Miklós nyolcadrendű vádlott.” Seftországban, aki tudott, ügyeskedett. Legálisan adhatták el a zaciban az aranyat, de a Piramis zenészei átlépték a limitet.

– Dühös voltam a fiúkra és magamra – sóhajt Pinyó bácsi. – Tizenötezer forinttal szálltam be. Négy hónap felfüggesztettet kaptam. Som két évet. Igazságtalannak éreztem az ítéletet.

Révész ’81-ben, a magdeburgi koncert színpadán jelentette be a nagy válást. Ott tudták meg a többiek is, hogy az öntörvényű énekes felszámolta a Piramist.
Pinyó bácsi csalódott volt. Nem akart többé együttesben játszani. De két gyereket kellett eltartania.

Színházi zenész lett, csapos egy kocsmában. Árult a piacon.

– Nem szégyelltem. Meg kellett élni valamiből. Egy nap Presser Pici sétált el az áruspult mellett. Nem ismert meg. Utánaszaladtam. Megtréfáltam: rápróbáltam egy picike pulóvert – kacsint.

Végre alábbhagyott a diszkóhullám, s újra tétje lett a rocknak. Nem bírt zenészvérével. Barátok unszolására újra dobolni kezdett, jött a Besenyő Blues Band, a RABB és később újra a régi Mini.

Lélegzetvétel neki a zene?

– Ha a hátad közepére kívánod a muzsikát, akkor is megjön valamitől a kedved. Elég egy jó ritmus vagy csupán az, ha valaki ügyesen játszik. Nem „csinálom” a zenét. Kiszolgálom.

Ez épp elég.

Térdére csap, hogy oldja kissé a komolykodást:

– Na, töltsél még, ecsécském! De ne sokat, este még koncerteznünk kell.

Készült arra a hétvégére. Mindenki ott volt a Petőfi Csarnokban, aki számít.

Visszatértek külföldről, vidéki tanyákról, a körútról, a panelszobákból a hetvenes, nyolcvanas évek. Ott ült Horváth Charlie is a nézők között. Ki öltönyben, ki régi, lázadós szerelésben hallgatta Somlót, aki sírósan énekelt a Szép Margitról. Török Ádám pedig extázisban darálta az Alligátort.

A koncert végén Pinyó bácsi felhajt még egy kupicával. Egy utolsóval. Biztat:

– Jó lesz az a cikk, ecsécském!

Mosolygunk.

Ahogy errefelé az élethez kell.