Pesti Rodostó
...nem így képzeltem el a rendet.
Nem így képzeltem el.
Nem így.
Nem!
Nem bezárva, körbeárkolva, egyedül. Itt nemrég még virágok voltak, mécsesek lobogtak, emberek verseket dünnyögtek és mormolgattak, tán csak annyit: mért ne legyek tisztességes? Flóra, gyere, csináljunk gyereket, hadd hányjon cigánykereket.
A törvény szövedéke mindig felfeslik valahol. Anyám volt, apró, korán meghalt. Én, József Attila, itt vagyok.
Itt vagyok? Hol vagyok?
Itt ül a költő a Nemzeti Gödörben. Földsáncok közé zárva. Olyan mélyre süllyesztve, ahonnan már nem látszik semmi. Sem az elúszó dinnyehéj, sem az örvényes áradás, sem a sántikáló gyorsnaszád, az oszló vízi hulla, a zenés sétahajó és az elúsztatott korona, az illúzióuszály. Semmi. Nem lehet kilátni e hantok alól (hol nemzet süllyed el), s nem lehet kintről belátni („eltöm a föld és elmorzsol a tenger”). Új deficitek babiloni partján ülünk. „Alattam kő és üresség fölöttem.” Kiterítenek úgyis.
A Kossuth tér már roncsolt, néma és kopár. A fákat egy hajnalra kivágták, a földet föltúrták, az épületet (az Ország Házát) palánkokkal körbezárták. Itt már csak az úri pusztaság rikoltoz.
Halottakkal szemben könnyű erősnek lenni. Ide-oda temetgetni őket, szobraikat áthelyezni... Mit bánja sok törvényhozó!
Senkit sem hagyunk az országút szélén, gödörben, vízben – mondta a miniszterelnök. Vajon tud-e József Attila pesti Rodostójáról? Tud-e a jelképes politikai harcnak, a „hideg polgárháborúnak” ez eldugott hősi halottjáról?
A kormány a helyén van.
Csak ez a szobor nincs a helyén. S hogy mi van a helye helyén? Nem tudhatjuk. Erre jó a parlamenti paraván. Ficánkolhat ott új grófi szérű, húzódhat holt vidék, lapulhat homokos, szomorú, vizes sík, feszíthet büszkén a sunyi erkölcsök palotája.
A költő hasztalan vonít.
Hol sírjaink homorulnak, már régen nincs semmi. Unokáink nem emlegetik már az ősök szent neveit (köztük költőinkét), nem esküsznek már rájuk. Erre szolgált a mozgó sírok, az áthelyezett szobrok, a meghamisított történelem taktikája. Az indeterminált világ. Az akarat diadala.
A tér meg, a híres, amelyen nem jut hely József Attilának, majd fölveszi az 1944-es arcát. Nem éppen ez históriánk legdicsőségesebb, mércéül kínálkozó esztendeje...
És mégis: lássuk elölről!
„Óh, én nem így képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben
tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ...”
Ez a fotó nem könyvheti ellenplakát. (Csak tragikusan szomorú.) A hely sem árvízi menedékhely, nem szabadító sziget. Nem is kráter. Nem a föld gyomra kavarodott föl. Csak a mienk.
