Pazarló kultúra

- Az utóbbi években külföldi színházakban rendezett. Itthon nem kapott felkérést?

– Idehaza főleg a Krétakör színészeivel dolgoztam együtt: a társulat megszűnésével én is nehéz helyzetbe kerültem. Igaz, a Jég című előadásunkat tovább játszhattuk Alföldi Róbertnél a Nemzetiben. De máshonnan nem kaptam lehetőséget. Talán én sem törekedtem rá eléggé. A korábbi előadásaimmal viszont sokat turnéztunk külföldön. Ennek köszönhettem, hogy 2009-ben rendezni hívtak Hamburgba és Hannoverbe. Szakmailag is sokat jelentett: a német színjátszás az egyik legkorszerűbb Európában. Közben a Frankenstein-tervvel a brüsszeli nemzetközi színházi fesztiválra is kijutottunk. A főkurátora kért fel minket új produkcióra. Nagyon örültem, hogy ismét régi színész barátaimmal próbálhatok. A Nehéz istennek lenni egyébként koprodukcióban készült öt külföldi színházzal és a Trafóval. Az „utazó előadást” már játszottuk Rotterdamban, Lisszabonban, Bordeaux-ban, Bécsben, Tallinnban, Essenben.

- Előadásuk az emberkereskedelemről és a szexrabszolgaságról szól. Érdekli ez ma Európát?

– Olyan témát kerestünk, amely mindenhol aktuális. Ez sajnos az. De megdöbbentett, mennyire másként reagál rá a közönség: a mediterrán publikum könnyedebben vette, míg, mondjuk, az észtek dermedten ültek a nézőtéren. Közismert, hogy főleg Kelet-Európából szállítják Nyugatra a prostitúciós iparág áldozatait. A darab kerettörténetét az orosz Sztrugackij testvérek sci-fijének ihletésére Bíró Yvette-tel készítettük. És „dramatizáltuk” a szexkereskedelem nemzetközi felméréseit is.

- Hogyan lehet szociológiai tanulmányokat színpadra vinni?

– A kutatásokban olyan nők is megszólaltak, akiket mindenféle ígéretekkel külföldre csaltak, majd pszichés és fizikai terrorral fogva tartották őket. Színészeimtől azt kértem: ha tudnak, személyesen keressenek fel olyan lányokat, akik átéltek hasonló szörnyűségeket, és a velük való beszélgetések alapján formáljanak meg színpadi karaktereket, sorsokat, szituációkat. Számunkra az volt az egyik legizgalmasabb feladat: miként tudnánk a valóság szinte tökéletes illúzióját megteremteni, miközben egyértelmű színházi kereteket használunk ehhez. Az előadást mindig külvárosokban játsszuk, kamionokban. Teljesen más a nézők élménye, ha a „tett színhelyén” látják az előadást, nem pedig zsöllyéből nézik.

- Játékukat mindenütt méltatta a külföldi kritika. A Süddeutsche Zeitung szerzője azt írta: „Ijesztően közeli rendezés, amelyben fantasztikus színészek lépik át a valóság és a látszat közti határvonalat.” A produkciót azonban csak egy év után hozták haza, és csupán néhányszor adják elő itt.

– Bár a Trafó anyagi lehetőségeihez képest mindent megtett, és a Soros Alapítvány is segített, ennyire futotta a pénzből. Pedig az el nem játszott előadás a legdrágább: sokkal költségkímélőbb, ha repertoáron tartják a műveket. De Magyarországon a pénzhiány sokszor pazarláshoz vezet a kultúrában. Nálunk – az évtizedek óta torlódó problémák eredményeképpen – a jelenlegi kultúrpolitika elsőként az alternatív társulatok finanszírozását csökkentette. Az „alternatív” definíció is tisztázatlan: ebbe a kategóriába teljesen professzionális társulatokat is belesorolnak. Hogy ez mennyire szakmai tévedés, mutatja az is: Európában a kortárs magyar színházat – többek között – Bodó Viktor vagy Schilling Árpád előadásai miatt jegyzik. Persze itthon nemcsak kultúrpolitikai kérdés mindez. Sokat mond a hazai nézői igényekről is. Ha Németországban valaki új stílusban rendez, produkcióját mindenhová meghívják, nyilvános vitákat tartanak róla.

- Tudtommal másfél éve nem forgatott. Miért?

– Azt gondoltam, megvárom, amíg megszületik az új filmes struktúra. Addig nem próbálkozom. Szerencsére vannak külföldi színházi ajánlataim: amennyire lehet, igyekszem magam egzisztenciálisan függetleníteni a hazai kulturális körülményektől.

- Ugyanakkor ön is aláírta azt a nyílt levelet, amelyet Tarr Béla olvasott föl a nemzetközi közvélemény előtt a berlini filmfesztiválon. Tiltakoztak, amiért a honi kormány „egyszemélyes irányítási rendszert vezet be a magyar film eddigi pluralizmusát biztosító demokratikus önigazgatási struktúra helyett”. Úgy vélték, ez a döntés veszélyeztetheti a magyar film eddigi sokszínűségét.

– Nem tiltakozólevél volt: kiáltvány filmes értékeink megőrzéséért, kiállás az evidens kulturális értékek mellett. A kelet-európai filmesek közül ma leginkább a románokra és a magyarokra figyelnek a világban. Ami nagyon jó. Csakhogy a magyar filmstruktúra – amelyet a Magyar Mozgókép Közalapítvány irányított – szétesett, a hazai filmgyártók eladósodtak, a produkciók banki hitelekből készültek, amelyekre az állam ugyan garanciát vállalt korábban, még sincs rá fedezete. Az MMKA-t közben felszámolták. Állítólag korrupciós ügyek is voltak. Rendkívül rosszul éltem meg, hogy kriminalizálták a szakmánkat. Pedig annak a rendszernek pozitívumai is akadtak, például számos fiatal rendezőnek adott esélyt az induláshoz. Most már valóban minél előbb újjá kell alakítani a magyar filmtámogatási struktúrát: jobb, átláthatóbb, szakmaibb rendszerré.

- De „egyszemélyes irányítással”? A hatalom a szakma megkérdezése nélkül nevezte ki saját emberét, Andy Vajnát filmes kormánybiztosnak.

– Vészhelyzetben nem lehet százakra bízni a döntéseket. Ám egyelőre keveset tudunk Andy Vajna terveiről. A keret, amelyet meghirdetett, működhet. A kérdés az lesz, milyen tartalommal töltik fel ezt a keretet, mire adnak támogatást. Hallani, kevesebb film készül majd. Ez visszesést jelent, és fájdalmas megélni. De szükségszerű volt, és a gazdasági kényszert tudomásul kell vennünk. A nálunk jóval gazdagabb Dániában is csupán nyolc-tíz filmet készítenek évente, mégis sikeresek, jól működő a filmgyártásuk. Ha itt garantálják a színvonalat és a sokszínűséget, minden rendben. Baj akkor van, ha – irányított ízléssel – csak kurzusfilmek készülhetnek el. Azt semmiképpen sem hagyhatjuk. A kormánybiztos felelőssége, hogy minőségi, szakmai elvek szerint határozzanak a filmekről. Ez az egyedüli „Európa-kompatibilis” hozzáállás.

- Vajna azt mondta: a forgatókönyveket előbb jóvá kell hagynia az általa irányított Magyar Nemzeti Filmalapnak, az új pénzosztó központi szervezetnek. S ha a rendezők nem hajtják végre a szövegen a Vajna-féle zsűri változtatási javaslatait, nem kapnak támogatást. Ez nem cenzúra? Vagy ez is „Európa-kompatibilis”?

– Az úgynevezett „readerek” alkalmazása bevett európai gyakorlat: a „külső olvasók” jobban észrevehetnek hibákat. De megint csak nem ez a lényeges kérdés. Sokkal inkább az: itt milyen hatáskörhöz jutnak, mennyire lesznek felkészültek? Ugyanakkor meggyőződésem: kevesebb előítélettel többet érhetnénk el az új filmes struktúra kialakításában. Számomra elfogadhatatlan, hogy egyesek kapásból támadnak minden változást, miközben már a kiskapukat keresik, s támogatásokért kuncsorognak. Pedig még ki sem alakult az új struktúra. Tiszta viszonyokat csak úgy teremthetünk, ha betartjuk a játékszabályokat. A magyar film jövője mindannyiunk tisztességén múlik.