Pajtás, daloljunk!
Nyilván a név kötelez, de tény, hogy az ember nem mehet el úgy a vendéglátó-ipari múzeumba (hivatalosan: Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum), hogy ne lenne valóságosan is vendégül látva. Hogy – miközben sétálgat a tárlók, tablók, tárgyak között – ne szegődne mellé valaki a helyiek közül, és ne kezdene mesélni valamit az éppen aktuális tárlat kapcsán. Mondjuk, egy történetet, amely teljes mértékben nincsen kifejtve a falakon, vagy egy ott látható eszköz működési elvét, vagy azt, hogyan jött létre a kiállítás. Ez, hogy egy múzeum törődik a látogatóival, és a törődés egyáltalán nem abból áll, hogy reád förmednek, ha túl közel mész valamihez, hanem abból, hogy személyesen is hozzátesznek valamit a látottakhoz, engem, bevallom, mindig levesz a lábamról. Ilyesmi persze csak az efféle családias múzeumokban lehet, de a lehet önmagában még nem jelenti a vant: kivéve, mondom, a vendéglátó-ipariakat, akik minden látogatót egyenként örökbe fogadnak, jól láthatóan.
Ezúttal rám is fért a helyi segítség, merthogy a Pajtás és pajtásai című technikatörténeti tárlatot igyekeztem meglátogatni: vagyis a hazai fényképezőgép-gyártás és -forgalmazás történetének egy szakaszát tekintettem át. Szerencse, hogy a műszaki leírásokban nem vesztünk el a sok Pajtás, Útitárs, Mometta, Fotobox láttán (hinnék vagy nem, ezek mind-mind rokonok, magyarországi fejlesztésű fényképező-masinák az ötvenes évek elejétől a hatvanasok közepéig, Fejér Zoltán fotográfus és gyűjtő gazdag készletéből), hanem inkább az ipartörténeti összefüggések felvázolása volt a cél, a Gamma Művek Rt.-től a MOM-on át az Ofotértig (igaz, az utóbbi már kereskedelem), nem beszélve mindazon kisebb cégekről, amelyek a háború után előbb-utóbb mind beolvadoztak a nagy egészbe. Aztán persze szó esett a KGST-ről is, amelynek égisze alatt a magyar gépeknek lassan befellegzett, legalábbis a lakossági vonalakon, mert az optika és a hadiipar édestestvérek, mint ezúttal is kiderült, így a felszín alatt mégiscsak folyt a munka, amíg folyhatott.
Nádas Sándor
