Örökpanoráma – Réz Pál halálára

Rézúr. Palibácsi. A Réz. Személyből fogalom is lett; az ő esetében a fogalommá válásban nem éreztem semmi visszást. Talán mert lényegi iróniájával ellene tett annak, hogy valódi műintézmény legyen belőle. Nem volt címzetes íróasztala, egyetemi tanszéke. Amolyan irodalmi pápaként trónusa egy elnyűtt fotel volt, amelyet az elmúlt harminc évben egyszer húzott újra a kárpitos. A szövet lehetett kopott, a szöveg azonban sosem. Egyetlen betű különbség: a filológus Réz Pál a Kosztolányi-kiadások ilyen betűeltéréseiről írt briliáns dolgozatokat.

A fogalomnak egy tárgya volt: a magyar irodalom. És egyetlen állandó léthelye, amikorra én megismerhettem: a Jászai Mari téri lakás, amely több funkciót is ellátott egyszerre. Itt lakott a Réz család három generációja, itt volt a

Holmi szerkesztősége, és itt volt (van) az elmúlt század egyik legnagyobb irodalmárának, szerkesztőjének és Kosztolányi-kutatójának a hagyatéka. Ez a volt-van a nekrológ műfajában olyan, mint a templomi harangjáték örökös bim-bam hangzása. Ladikozunk itt a két part között. Visszük át az emlékeinket, nemléteinket a túlsó partra. Visszük át magunknak, hogy el ne felejtsük. Őt és azt a lényünket, aki mellette lehettünk.

Ha erre a lakásra gondolok és a mindig benne helyet foglaló Réz Pálra, akkor őt látom és körülötte az örökpanorámát: az egyik irányba ellátni a Szigeten át egészen a Hármashatár-hegyig, a másik irány pedig amolyan metafora lenne ezeken a tétova hasábokon: a szellemi Kosztolányi Dezsőtől Rakovszky Zsuzsáig és Diderot-tól Proustig tart.

Az a néhány alkalom, amikor fent lehettem nála, mélyen belém ivódott. Az emlékkép hosszú árnyékot vet. Másképp telt ott az idő. Lassabban, közben pedig évtizedeket lehetett ugrani egyetlen percen belül.

Réz Pálnak gyermekkori paralízise miatt nehezére esett a járás, de gondolkodása és beszéde annál gyorsabb volt. Sebes, aki kritikus alkatként, vérbeli debattőrként olykor sebeket is tudott ejteni. Talán azért, mert ő maga is megtapasztalhatta, milyen az, amikor az embert a gyenge pontján találják meg, tán mert eleve ennyire és ilyen módon is volt empatikus, pillanatok alatt kiszúrta a vele szemben ülő védtelen felületeit, ugyanúgy mint annak hazugságait és valódi értékeit. És az, hogy a szemben ülőét, azért fontos, mert mindezt egyenesben csinálta. És ezért tudott egy-egy dicsérő mondata, megjegyzése új lendületet adni pályáknak.

Nem volt két lábon ülő szómúzeum vagy anekdotatár. Nem a sztorizás volt a lényeg, bár elképesztően sok jó története volt, mégsem ezek a csattanók maradtak meg bennem elsősorban, hanem azok az apróságok, finom észrevételek, ahogyan emberekről és szövegekről tudott élő elemzéseket adni. Személyek és szövegek összefüggéseiről. Motívumaikról. Nyomdakészen. Édesapja, a nagyszerű orvos és lelkes regényíró azt szerette volna, ha fiából belgyógyász lesz. Így győzködte érettségi után: „Nagyon jó a kapcsolatod az emberekkel, nagyon jól tudsz beszélni, jó az intuíciód, a diagnóziskészítés a legfontosabb az orvosi munkában, belgyógyásznál pláne, és te jó diagnoszta leszel. Jó dumád van, jól tudsz emberekből kihozni dolgokat, amikből rájössz, hogy mi a betegségük, tehát belgyógyász leszel.”

Az apa, dr. Raffy Ádám leírása akár az ideális szerkesztőre is érvényes. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy utóbbi a tehetséget is feltérképezi, nem csupán a betegséget, a rosszat. A szerkesztés gyakorlati szakma, hogy egy szöveg mitől lesz jó, vagy mitől jobb – ennek kevés objektív feltétele van. Egyik titka éppen a személyesség és a tárgyszerűség együttes jelenléte. Egyszerre kell közel lenni és távol: a szerző és a szöveg kettős vonatkozásában. Munkája – miközben az írásbeliség egyik legklasszikusabb feladatáról van szó – sokszor szóban érvényesül. Réz ennek is a mestere volt. Szóval tartotta a magyar irodalmat. Racionalizmusa és szenvedélyessége is kiegészítette egymást. Ő és életműve tekinthető az Osvát utca folytatásának.

Élete volt az irodalom. Bokáig pezsgőben című memoárjában

Parti Nagy Lajossal beszélgetett. Ebben a nyolcvanöt éves Réz így összegzett: „Tulajdonképpen az volt a szerepem, hogy összehoztam embereket. Barátságokat köttettem olyan emberekkel, akik nem voltak barátok, de volt közöttük egy titkos kapcsolat. Az, hogy minden jelentős magyar író volt a lakásomon és én a lakásán, hogy ismertem a gyerekeit és udvaroltam a feleségének és hülyéskedtünk együtt, elég volt nekem. Megismertem az irodalom, úgy is mondhatom, hogy az alkotás működésének a technikáját, hogy például egy viszonyból vagy szerelemből, ami az orrom előtt bontakozott ki, hogy abból mi lesz a műben, hogyan lesz az életből irodalom.”

Amikor Réz Pál Magyarországáról írok, abban benne van szülővárosa, a konzervatívabb Arad és a polgári-szabadelvű Nagyvárad is. És Nagyváradban benne van Ady szelleme és benne van a gettó is. Európaiságában benne van Erdély gazdagsága, a román irodalom szeretete és a francia kultúra imádata. Sokszor replikázott egy találó román közmondással vagy francia aforizmával. Végakarata szerint temetésén egy Székely János-verset olvasnak majd fel.

Réz Pál előbb a Szépirodalmi Kiadó lektoraként, később a Holmi egyik alapítójaként és főszerkesztőjeként lett a magyar irodalom diagnosztája és kapcsolattartója, régiesebb stíllel: Kazinczy Ference. A Szépirodalminál 41 év, a Holminál 25. De volt Réz Pál életének egy másik, számára még fontosabb időskálája: 31 évig élt együtt feleségével, Pallos Klárával, 32 évig gyászolta őt.

Halála napján az idei könyvheti Szép versek belívét hibasoroztam. Két vers között tudtam meg, hogy Réz Pál meghalt. Elaludt. Elszomorodtam, hogy már nem találkozhatok vele, nem beszélgethetek vele Camus-ről, Váradról, a játékról. Akármiről. És megkönnyebbültem, hogy ennek az életszerető, életet igenlő embernek már nem rossz itt, a Földön, a múló test bezártságában. És Klárára gondoltam, akit nem ismerhettem, Réz mégis úgy beszélt róla, hogy jelen volt a szobában. Klára fotója folyamatosan nézett minket az íróasztalról. Klárira és Palira gondoltam. Nem tudom, mi van odaát, hadd képzeljem azt, hogy újra találkoznak.

Pali bácsi, azért most már ezt is megkérdezném tőled...