Öregek szólásszabadsága

– Csak aztán nehogy úgy járj, mint a veterán rockzenekarok, akik évente búcsúkoncertet adnak – nevetett Feri fiam, amikor megtudta, hogy a kiszállásomról írok.

Igaza lett. Lám, itt körmölöm megint az utolsó utánit. A szerkesztőség kedves figyelméből s szándékomtól függetlenül vitaindító lett az írásomból. Pedig csak valamiféle személyes-szociális önvallomásfélének íródott. S lám, kiváló szerzők sorát sikerült bölcs eszmefuttatásokra sarkallni. Az „öregség” mint hívószó útnak indította filozofikus gondolataikat.

Más kérdés, hogy ezek a gondolatok – nagyjából – egészen más irányba röpködnek, mint amerre a Kiszálló című cikkem tartott. Félreért, aki úgy olvasta, hogy az öregek szólásszabadságáról írtam. Dehogy vitattam én! Csak a magamét. És nem közönyből. Sőt. Hogy miért? Csak ismételhetném magam. A Kedves Olvasó, ha van ideje-kedve, és eltette a 168 Óra karácsonyi számát, elolvashatja. Nem „a kor nyűgétől” akarok megszabadulni, Főszerkesztő Úr. Ellenkezőleg. Egyszerűen nincs képem öngondoskodásról, felelősségről papolni azoknak, akik helyettem dolgoznak, szoronganak. Nem haragot, hanem hálát érzek a fiatalabb nemzedékek tagjai iránt. Még akkor is, ha néha kíméletlenek. Vajon én hogyan vélekedtem lobogó hajú, ifjú lányként az akkori hatvan-, hetven-, nyolcvan-, kilencvenévesekről? Nem emlékszem, de nyilván biztosra vettem: velem ez nem fordulhat elő.

Attól, hogy nem veti bele magát a haddelhadd közepébe az ember, még nem görbül el a világ gyémánttengelye. Elvégre az idősek, a gondolkodó idősek se írogatnak mind cikkeket, nem állnak mind egyetemi katedrákon. Mégsem szűkül be a tudatuk, ha nem akarják. Nem mihasznák, ahogy Illyés vélte. Az akváriumhasonlat szándékom szerint nem azt jelentette, hogy bambán tátogva úszkálunk körbe-körbe. De tagadhatatlan, hogy valakik beszórják nekünk az eledelt az év minden hónapjában, még a nem létező tizenharmadikban is. Az aktivitásnak, a szolidaritásnak számos módja van, az információ csőstül árad, az üvegen át is, annak, aki érdeklődő.

A vészes világválság nem minket, idősebbeket sújt elsősorban. Bárcsak reménykedhetnénk abban, hogy unokáink, dédunokáink nemzedékének is olyan védett időskor adatik majd meg, mint a gyakran panaszkodó, követelődző maiaknak. Rájuk mi vár? Őket kik táplálják majd?

Kis alázat, kis méltányosság, csak erről akartam szólni kiszállás előtt.

Fencsik Flóra