Önfanatizálás és meghasonlás

Társadalom-lélektani műveletlenségünk kiszolgáltatottá tesz bennünket: vakká és süketté. Pedig forgandó történelmünk nem egy drasztikus változásának hatását kikövetkeztethettük volna némi szociálpszichológiai iskolázottsággal, s ha igen, talán kevésbé büntette volna „naivitásainkat” a történelem.

Cserbenhagyottság-élményünk folyamatos. Európa nem becsülte meg „védőbástyáját”. S emiatt sértettségünk is szakadatlan. Hiába volt az „évezrednyi szenvedés”, a fizetséget Trianonban kézbesítették. Sovány vigaszul szolgáló, káros, önáltató illzionizmus, hogy a történelem valamiképpen újrajátszható, korrigálható lenne. (Csak akarat kérdése.) Majd kijavítjuk vereségeinket, „Trianont, a második világháborút, ’56-ot és persze a rendszerváltást is”.

Ez utóbbi annál is indokoltabb, mert huszonegy évvel utána sem jutottunk el a szelíd konszolidáció kívánatos, termékeny békéjébe. („Háborúban állunk” – mondja a miniszterelnök.) A túlpolitizált, önfanatizáló konfliktusok így-úgy meghasonlott, ingerült országot eredményeztek. Igaz, a politikai harctér logikája szerint ahhoz, hogy magunkat meghatározzuk, jó, ha az ellenséget is kijelöljük. Azokat, akik nem mi vagyunk. „Akikhez képest” definiáljuk önmagunkat, összetartozásunkat, „mi”-tudatunkat. Ám megvan ennek a táborárkolásnak a veszélye is, láthatjuk.

Nehéz időkben nagyon is indokolt, hogy ne adjuk meg magunkat az „elfogyó jövő” rémképének. A közelégedetlenség nem a nagy nélkülözések idején szokott felerősödni, hanem amikor egy javuló folyamat megtörik, visszacsap. Általában a várakozások megcsalatása hozhat tragikusan kényes pillanatokat.

Észben tartandó: a demokrácia nem pusztán politikai rendszer, hanem életforma is. Vissza kellene találnunk konszenzusos jövőnkhöz. 1989-ben megéreztük a lehetőségét.

(Pataki Ferenc: A varázsát vesztett jövő. Noran Libro Kiadó.)