Októberi szonáta
Minthogy külön nincs feltüntetve a borítótervező neve, talán nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, a szerző keze is benne van a dologban: a háttérben absztrakt festményrészlet, melyből mintha egy Magyarország-forma barna folt válna ki alul, fölötte véres, vörösbe hajló felhők meg az ég kékje. A cím (Égforduló) maga is különös, nyugtalanító szóalkotás, feketén tükröződik a borítón.
Pontosan fejezve ki, amiről a regény beszél: hogy egyetlen biztos pont sincs a történelemben, hogy ugyanazt a dolgot láthatjuk így is meg fordítva is, s hogy lehet olyan évforduló, amikor megfordul a föld és az ég köröttünk.
Ötvenhatos regény, persze, középpontjában a Köztársaság téri eseményekkel (ezért is írunk róla ezen a héten, nem máskor, hadd legyen ez egy égfordulós kritika), és két férfival, Balla Istvánnal, aki a regényben Kisballaként szerepel, és Szalaival, akinek elkallódott a keresztneve. Mindketten ott voltak a téren ezen a végzetes napon, Kisballa felkelőként, Szalai sorozott ávósként, előbbi megmenti egy védő életét, utóbbit védőként megmenti valaki. A két férfi évtizedek múltán találkozik, s Kisballának oka van azt hinni, Szalait mentette meg egykor. Szalai nem cáfolja ezt – csak amikor meghal, tudjuk meg az özvegyétől, hogy nem így volt.
Egy munkásszármazású egyetemista és egy besorozott parasztfiú: mindkettejük életét meghatározzák azok a napok, mindketten másképp látják a történteket, pedig láthatnák ugyanúgy is: a véletlen sodorta más-más partra őket.
Marafkó László nagy érdeme, hogy elkerülte a divatos történelmi téma kliséit, hogy egyéni megközelítésű művet alkotott. És még nagyobb érdeme, hogy bölcs világlátása egészen finom írói technikával párosult: legszebb lapjain, mint őszi Chopin-etűdök, sorakoznak a hétköznapiságukban is megejtő jelentek (egy négyfelé vágott almából az emberi összetartozás dallama lesz, egy tükörben megpillantott mozdulatból a felismert elveszejtésé), s ezekből épül fel mozaikszerűen ez a regény.
