Nincs hisztéria

– Naplója bevezetőjében írja Heltai Jenő: az ország haldoklik, ő börtönben, menekülve, bujkálva jegyzetel. Ám ezt sok humorral, iróniával teszi. Ez terápia volt a borzalmak között?

– Heltai Jenő hetvenhárom évesen írta a naplót. Már korábban megfogalmazta önmaga lényegét: „A humorista olyan ember, aki humort űz szakértelemmel, kalappal vagy anélkül, humorizál, amíg belekékül.” Amikor kijött a sárgacsillag-rendelet, a naplóban töprengett el: akkor is kell-e viselnie, amikor kimegy az erkélyre? Gyakran említi egyik legismertebb színpadi művét, a János vitézt. Egy ideig annak köszönhetően, vagyis egy igazi magyar népi mese megírása mentesítette őt attól, hogy nevét rávezessék a zsidó írók listájára. Erről így vélekedett: „Amikor negyven éve megírtam, nem gondoltam, hogy kitűnő alibit biztosítok magamnak a legjobban utált munkámmal.” Mindenesetre az én Heltai-estemet is végig fogják kísérni a János vitéz egyébként gyönyörű betétei, motívumai.

– Heltai a vészkorszak előtt direktora volt a Belvárosi Színháznak, Magyar Színháznak. Abban a szerepében milyen volt?

– Ötvenéves kora után lett igazgató. Alighanem színházvezetőként is könnyed, bájos, soknyelvű csevegő maradt. Szerette élvezni az életet, szeretett sokat utazni. Nem lett szenvedélyes direktor.

– Ön?

– Érzékelhető a szenvedélyem a színház iránt, miközben alapvetően afféle kedves úrifiú vagyok. Színigazgatói jó tulajdonságaimat inkább az empátia jellemzi, mintsem a diktatórikus hajlam.

– Úrifiúként jól viselte azt is, amikor meghatározó színészei máshová szerződtek? Többször is megesett.

– Mágneshelyzetek voltak, amelyek elvonzották a színészeimet. Ha úgy tetszik: elhagytak. A Csiszár Imre-féle Nemzetibe távozott Mihályi Győző, Nemcsák Károly. Amikor Jordán Tamást kinevezték a Nemzeti élére, elment Kulka János, Schell Judit. Székely Gábor Új Színházához szerződött László Zsolt, Kerekes Éva, Tóth Ildikó, Takács Kati, Széles László. Legutóbb a társulat nélküli, befogadószínházként jegyzett Thália vonzotta magához Szervét Tibort, Szombathy Gyulát, Csányi Sándort. Szakmai szempontból szükséges mozgások. Az elhagyott direktor pedig kicsit belehal. Majd feltámad.

– S ha utóbb összefut a távozókkal? Köszön, mosolyog?

– Még szerepében sem cseréltem le senkit. Akit engedtek és szükség volt rá, azt mindig visszahívtam játszani. Heltai azt is mondta, a színházigazgató életében két boldog nap van: amikor kinevezik és amikor megszabadul a pozíciótól. Szerintem színházat vezetni még átmeneti keserűségeivel együtt is hosszabban tartó boldogság. Igaz, azon is dolgozni kell, hogy az legyen.

– Távozóban is lehet dolgozni rajta?

– Csak Budapesten is sok szörnyű színházi történetet láttam. A Bárka, a Játékszín, a Budapesti Kamaraszínház, a József Attila Színház körüli méltatlan helyzeteket. A Radnóti igazgatóváltása méltósággal, normálisan zajlott. A teátrum életében a változásokkal együtt sem lesz törés. Nem szüntetnek meg előadásokat, nincs hisztéria.

– Sértettségek sincsenek? Az ön által is támogatott pályázatgyőztes Kováts Adél mellett indult a posztért Anger Zsolt is. Korábban szóba került igazgatóként Rudolf Péter, Szervét Tibor neve is.

– Tragikus módon még Balikó Tamás is érdeklődött a lehetőség iránt pár nappal a halála előtt. Sokan kerestek mások is. Volt egy mondás: az áldásom nélkül itt senki nem lehet igazgató. Én mindenkivel el is beszélgettem – ami fontos és számomra természetes is – normál, emberi hangon. Úgy a sértettségek is megelőzhetők.

– Heltai ostromnaplójában van némi, a korunkra vonatkozó áthallás is. A megosztott színházi szakmában most erősebb az az oldal, amely Heltai korából is ismerős technológiával azon igyekszik, hogy megmondja az embereknek, mi a jó, mi a szép, miért nem érdemes problémákon rágódni. Ilyen helyzetben meglepő, hogy egy gondolkodtató színház leköszönő direktora áldásától függ utódja kiválasztása.

– Léteznek még szekértáborok feletti értékek, ahogy a szakmán belül is nagyjából mindenki tudja, képességei szerint hol a valós helye. Az oktalan irigységek sem igen vezetnek sehová.

– Olykor azért mégis. Például a Nemzeti Színház direktori posztjáig.

– Azt gondolom: ami a Radnóti Színházban létrejött az igazgatásom alatt, azt más világnézetű kultúremberek is elismerik. Ez így normális, és nem vagyok hajlandó csodálkozni vagy meglepődni a helyzeten.

– A színházon túli valósággal erős a kapcsolata?

– Mélyen megérint. Ami például mostanában a Keleti pályaudvar környékén zajlott – következményeivel, reakciókkal együtt –, abból egyszer meg kell születnie egy műnek. De ha színházi tapasztalataimra kíváncsi: saját pályafutásom alatt egyszer éltem meg direkt politikai beavatkozást. Amikor megnyertem az Erzsébet térre tervezett Nemzeti igazgatói pályázatát. Utóbb az első Orbán-kormány a színház építési koncepcióját is megváltoztatta. Ám mindamellett azt is fontos megemlíteni, ami generációm színházvezetőit dicséri. Mások mellett Székely Gábornak, Zsámbéki Gábornak, Marton Lászlónak, Léner Péternek, Szirtes Tamásnak, de még Kerényi Imrének is komoly része van abban, hogy a mindenkori hatalom számára megkerülhetetlen feladat a honi színházak fenntartása és megtartása. Miközben a rendszerváltást követően nagyon fontos struktúrák estek szét, kerültek lehetetlen helyzetbe.

– A Radnóti kapcsán mi volt a normál működés feltétele?

– Amikor bejelentettem, hogy nem pályázom többé, felhívott dr. Henye Andrea, aki az 1985-ös kinevezésemkor vezette a főváros kulturális bizottságát, és azzal az ironikus megjegyzéssel kezdte: „Na mi van, maga felugrálós?!” Én mindig is jó viszonyban voltam az aktuális városvezetéssel. Van némi diplomáciai érzékem. Nem borítok asztalt, megengedő nyugalommal hallgatom végig a kevésbé átgondolt érveket is. Az is megesett: nem hallgattam el a főváros vezetése előtt, ha színházszakmai szempontból rossz döntést hoztak. Volt, hogy utóbb érzékelhettem, hatottam a gondolkodásukra.

– Politikusokkal szemben is működik a normál, emberi intonáció? Értékelik az intellektust?

– A Radnóti Színház esetében annak is súlya lehet: mindig megvolt a magunk értelmiségi, polgári közönsége. Nézőink többsége diplomás.

– Kováts Adél személyében – Eszenyi Enikő és Ráckevei Anna után – harmadszor is nő nyer direktori pályázatot. Lehet, hogy jelen közállapotaink között a nők inkább képesek konszenzust teremteni?

– Szép lenne, de nem hiszem, hogy számítana. Szakmai szempontokon túllépve magam sem gondoltam arra, milyen jó, hogy Kováts Adél személyében egy nő színigazgató kerülhet a magyar közéletbe.

– Jövőre lesz hetvenhárom. Posztjáról leköszönve színészként marad a teátrumnál. Ahhoz sem kell kevés szufla.

– Az éveim számát illetően van igazsága Heltainak: „Ebben a korban, ha az ember nem is barátkozik a halállal, de már többször találkozott vele, és bemutatkozott neki.” Hozzáteszem: nyáron különösebb gond nélkül tanultam meg a nyolcvanperces Heltai-est szövegét. Az idei évadban még további két új bemutató vár rám.