Múzeumok Éjszakája
Ma már nem úgy van, mint régen. Ma már komoly stratégiai tervet kell kidolgoznia az embernek, amikor hozzálát egy ilyen éjszakához. Mert Szent Iván éjszakája csak szinte végtelen, de a múzeumoké valóban az: százfelé kellene szakadnia annak, aki mindent látni akarna. (És akkor sem sikerülne.)
A tervezés pedig elmélyült gondolkodást igényel. Nem elég azt mondani, hogy fél óra alatt odaérünk, aztán egy óra alatt megnézzük, és már mehetünk tovább: ilyenkor talpon van az egész város, kiszámíthatatlanok a várakozások, és szinte tervezhetetlenek a csatlakozások.
De ez is jó benne, komolyan, hogy túl kell járni a saját eszünkön. Dolgokban jártas tárlatlátogató ilyenkor kevesebbet tervez, és felkészül a legváratlanabb eseményekre is. És persze kerüli a főcsapás irányát: a Szépművészeti vagy a Nemzeti Múzeum ilyenkor jószerivel megközelíthetetlen.
Magam tehát az unikális látványosságokra tettem a hangsúlyt idén. Kezdtem az Angyalföldi Helytörténeti Gyűjteményben, amely az eltűnő gyárak emlékeiből mutatott be egy fotókiállítást. Aztán a Kassák Múzeum következett, felújítva és megszépülve, ahol izgalmas szellemi totónak vetették alá az érkezőket (kettő híján hibátlan, csak ennyit mondanék), onnan a Budakeszi úti Ybl-villához vezetett az utam, amely más időkben látogathatatlan. (Volt is tömeg, elkerülhetetlenül.) A hányatott sorsú villa (amelyet Hild tervezett, és Ybl épített meg) nemrégiben került a Kogart-birodalomhoz, amely vendéglátási és borászati célokra használja egyébként, de a korhű berendezés bízvást felér egy kiállítással. (Képek, szőnyegek, bútorok.) Aztán a Nemzeti Galéria jött, idősebb Markó és köre, a köre a jobb. (A kiállítás viszont pazar, szokás szerint.) Aztán már csak arra maradt idő, hogy a Zenetudományiban (tkp. Zenetörténetiben) meghallgassam Liszt Bellini-átdolgozását, Király Csaba remek tolmácsolásában, és már véget is ért e véget érni nem akaró nap.
