Múzeumi fiesta Szent Iván éjjelén gyerekekkel

Tökéletes útvonaltervet is természetesen ők állították össze, talán csak a menetrend ésszerűsítésében próbáltam észérveimet érvényre juttatni.

– De mi értelme van annak, hogy 20 perceket buszozzunk, amikor egymás után is meg lehet nézni a kiállításokat?
A tekintetek egyértelműen tudtomra adták, hogy abnormális kérdést tettem fel.

– Na, ezt te nem érted! (Talált.) – Ha az Elektrotechnikai Múzeumban jól feltöltődsz, akkor biztosan szét tudod ütni azt a deszkát a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Múzeumban, és ha már ennyit edzették, akkor tutira felépítesz egy szobát, vagy legalább egy falat az Evangélikus Múzeumban, és akkor jöhetnek levezetőnek a hullák csomagolva! A múmiák a Szépművészetiben, érted? Aztán már csak az aprított „zsét" kell felmarkolnunk a Magyar Nemzeti Bankban.

Pontosan érzem, nekem nincs szükségem arra, hogy feszültséggel töltődve égnek álljon a hajam, mint ahogy azt egy rózsaszín pamacson a rendhagyó fizikaórán bemutatták. Megy ez anélkül is.

Természetesen a Postamúzeummal kell kezdeni, mert ott egy eredeti tantuszt is kaphatunk ajándékba. A csodálatos festett mennyezetű lépcsőház megmászása után hosszas válogatás következik, hogy ki találja meg a legrégibb, és legkopottabb tantuszt. Szerencsére nincsenek túl sokan, talán, mert itt a Szent Iván-éjjeli program már négy órakor elkezdődik.

Egy kis séta és máris az Elektrotechnikai Múzeumban próbálunk feljutni a szűk lépcsőkön hömpölygő többnyire kisgyerekes családok közt. A rendhagyó fizikaóra kissé döcögve halad a hatalmas érdeklődés miatt összeverődött tömeg miatt. Az előadó a különböző szerkezetekhez hosszú percek alatt jut csak el, de a gyerekek türelmesen várnak ülve, állva, guggolva. Csillogó szemekkel figyelik a kísérleteket azok a szerencsések, akik, a közelben látnak és hallanak is valamit, miközben egyfolytában nyílik az ajtó és érkeznek a családok. Az asztal körül ülők kezükkel összekapaszkodva várják, hogy az asztal végén elektromos kisülés jöjjön létre az egymással szemben ülők ujjai között. Hatalmas boldog szisszenés az egész terem. Komolyan nem értem, mért nincs elég jelentkező a fizika szakokra!

Lassan kislisszanunk, és végigpróbáljuk az összes vitrin mögötti csodás szerkezetet, amiket teljes biztonságban egy külső kapcsolóval lehet működésre serkenteni, megnézzük nagyanyáink első elektromos háztartási készülékeit, a nyakkendővasalótól a réz ventilátorig. Kicsit szomorúan konstatálom, hogy mi már kinőttünk a kisgyerekes programokból, és vágyakozva nézem a boldog, békés szülőket, akik gyermekükkel órákon át festegetik az izzókat. Tovább megyünk, bár nem igen merem megkérdezni, vajon eléggé feltöltődtünk-e a falépítéshez és a harcművészeti kísérlethez. Sietnünk kell, mert biztosan rengetegen szeretnék felépíteni a házukat még ma.

Az Evangélikus Országos Múzeum udvaráról nyíló pincében kialakított építési területen viszont csak egyedül vállalkozunk falazásra. Hiába ez egy letűnőben lévő technológia. A pince másik helyisége is üres, itt Öveges professzor meséli csodás kísérleteit sajnos csak az üres székeknek, amik alig várják, hogy kis gyerek popsik feszültséget smirglizzenek rájuk. Talán később.

Következő állomásunk kis buszozással a Nemzeti Múzeum. Erős ráhatásra – megvesztegetés – sikerült elérnem, hogy a „NewYork-Párizs fényei” kiállítást megnézhessem/sünk. Ha már itt vagyunk, akkor viszont Liszt zongoráját is látni kell, de nem maradhat ki a „Képek Európája – Európa képei”, a „Nagyvárosi ikonok, Párizs és New York Kertész nélkül”, a „Több mint szolidaritás. A lengyel-magyar barátság ezer éve” kiállítás se, de a koronázási palást is belekerül a programba. Már csak egy kis könyvkötés, és indulhatunk tovább.

Irány a Szépművészeti Múzeum. Csúsztunk a programban, részemről ennek áldozata a Képzőművészeti Egyetem, a többiek részéről a harcművészeti bemutató a deszkatöréssel a Hopp Ferenc kelet-Ázsiai Művészeti Múzeumban, de erre reményeink szerint még visszatérünk. Bár ahogy a sort nézzük a dolog erősen két esélyes.

Szépművészeti. A sor a buszmegállóig áll, mindenki örül, legalább nem kell sokat gyalogolni. (Mármint a buszmegállótól a sorig. Praktikus.) Időnként húsz métereket száguldunk előre. A harmadik megtorpanásnál Túró Rudi valamelyik családtagjával örvendeztetnek meg! Épp jókor, a gyerekeken az unalom első jelei ekkorra már látványos formát öltenek. A kaputól 20 méterre egy tábla figyelmeztet: a múmiák kiállítást már nem lehet megtekinteni. Mögöttem vidékről érkezettek szintén népes tábora háborodik fel. Már vagy fél órája állnak – természetesen ezért a kiállításért –, és csak most derül ki, hogy fölöslegesen. El is hagyják a terepet. Előttem fiatal pár fiú tagja zúgolódik, hogy ez képtelenség! Egyet értünk. Majd bent másként lesz – gondolja/juk..

Bent viszont nyilvánvalóvá válik, hogy a tábla igaz. Órás kuponnal lehet bejutni, ami elfogyott. De hopp – nem a múzeum – egy ismerős. A pár fiú tagja kezében villan fel a belépésre jogosító fénymásolt cetli. Az információt jelöli meg illetékesként, mi pedig megrohamozzuk. Az udvarias válasz szerint már elfogyott, de valaki visszaadta, azt kapta meg a pár. A szemfülesek. Nincs, nem is lesz jegy. Pech.

Irány „A nyolcak” kiállítás. Itt is várakozás. Bent rengeteg, nézelődő, értő és nem értő. Rövid rendhagyó művészettörténet óra – általam – egy-két sznob furcsálló tekintete – mondom, hogy rendhagyó -, végül ismét próbálkozás a múmiáknál. Folyamatosan özönlenek az érdeklődők, de megszaporodott a biztonsági erők száma is. Kissé ingerült kérdésekre a válasz: elfogyott. Kitérő válasz: kilenc óra óta nincs. Óránként 160 ember mehet be, ezeket már kiosztották. Éjfél fele járunk. Természetesen, ami nincs, jobban izgat mindenkit.

Itt jegyzem meg, hogy mindenhol, akár éjjel kettőkor akár délután négykor csak és kizárólag kedves, segítőkész teremőrökkel, biztonságiakkal találkoztunk. Lehet, hogy az értetlenkedés, a rohamok újabb és újabb kivédése megtépázta az itt dolgozók idegeit, de nem igen sikerült a kedves és szeretetreméltó titulust elérniük. Majd egy újabb csoport érkezik az órás belépő-cetlivel, akiktől megtudjuk, hogy pont most kapták – értsd, két órával ezelőtt állították nincs és nem is lesz! – az információs pultnál. Csapatom egy része köddé válik, csak a pultnál érem utol őket. Kissé besegítek és jelzem, nekem mondták, hogy nincs és nem is lesz belépő-cetli röpke két órával ezelőtt. Azonnal megkapjuk a belépőket. Milyen érdekes, hogy ezeket a belépőket meg egy egész csoport mondta le. SICC!!

A lényeg a Múmiák testközelben – kicsomagolva vagy becsomagolva – kiállítást: sikerült megnéznünk!

Innen már csak a Magyar Nemzeti Bank jöhet szóba, mert a ’lét’ fel kell markolni (ahogy a fiúk mondják), és a saját bankjegy se kutya, az érmekről, amit magunk nyomunk magunknak nem is beszélve. A briketté tömbösített szétmorzsolt pénzpapír-ajándék öröm a gyerekeknek Róth Miksa üvegablakai és a látogatás a jegybank elnökének dolgozójába, a tárgyalóba- amire évente csak egyszer kerülhet sor-, igazi ráadás. Megérte várakozni majd egy órát.
Háromkor már hazafelé az éjszakai járaton zötyögünk, és buzgón számláljuk a karszalagokat a kapaszkodó kezeken. Bár a kapaszkodásra vajmi kevés szükség van, annak még esélye sincs, hogy bárki eldőljön a sűrűség miatt. Mert a BKV nekünk jár!

Kicsit fáj a szívem a Borremans kiállítás miatt a Műcsarnokban, az Egry József kiállítás miatt a KOGART-ban…, de majd jövőre!

Szent Iván éj a boldog, pezsgő ébrenlété. Mintha csak azt üzenné a nyár legrövidebb éjjele, minek aludni erre a rövid időre.