Móricz sarai

A napilapos fotóriporterből hiányzik a fék. Az egyik napja még egy húskombinátban, a kolbászokat rendezgető melós megörökítésével telik, másnap pedig már ő is ott van a Lánchídon, ahol Orbán Viktor hungarocellből mintázott fejét cipeli egy tűzoltó-egyenruhás Szolidaritás-aktivista, látható elégedettséggel. A harmadik napon aztán a pesti zsidónegyed romkocsmáiban készülő fotóriportjával szöszmötöl, a következő pedig egy olyan kistelepülésen telik – a Csongrád megyei Csanyteleken –, ahol a járható út évtizedek óta álom csupán. Ahol isten után a sár a legnagyobb úr, már ha meg nem fordult időközben a rangsor. Ahol a sár elzár, gépet-lelket, mindent felfal, s ahol leginkább a békák érezhetik otthon magukat. Ahol minden feketén csillog, csupán a pocsolyákban tükröződik itt-ott az ég kékje. Ahol a kocsmafal épp a kidolgozás lágyságától brutális graffitije – két emberi erőgép szkanderezik rajta – közepén fehéren világít egy konnektor.

Kétezer-nyolcszáz ember kínlódik ebben a faluban a megélhetésért, és vívja kilátástalan harcát a sárral. Legendává lett az önkormányzat története, amely – szegénysége ellenére – három különösen rossz állapotú út rendbetételére kétmillióért készíttetett műszaki terveket, íratott pályázatot, majd nem nyert. Ahhoz ugyanis a futóárokká vált s így eleve járhatatlan utakról statisztikával is be kellett volna bizonyítania, hogy balesetveszélyesek.

A Népszabadság mindig is híres volt arról, hogy biztos kézzel válogat a fényképezés iránt elkötelezett ifjú tehetségek közül. Nem múlik el év, hogy fotósai valamilyen rangos szakmai elismerést be ne söpörnének: hol csupán a szakma nagy öregjeinek vállveregetését, hol egy Pulitzert. Móricz Simon 2003 óta erősíti a lap fotóscsapatát. A budapesti Örkény István Könyvesbolt CULTiRiS Galériájában nyílt, Sárvidék című kiállításán tehetséggel, mély empátiával és imponáló technikai tudással mutatja be ezt a sárban fuldokló, nyomorúságos világot, ahonnan már szinte kiút sincs. Vagy ha mégis, mint a fotókon is látható: járhatatlan.

Berkó Pál