Moliere két keréken

A minap (ez a kifejezés hetilapnál általában két hetet jelent) arról dohogtam, miért fordítják tudatosan félre a filmcímeket a magyar forgalmazók, így remélve becsalogatni a nézőket a moziba. Kötelességem hát, hogy ezúttal megdicsérjem az erre érdemeseket: A magyar cím épp elég érdekes és fanyar ahhoz, hogy felkapjuk rá a fejünket, és nincs messze az eredetitől sem. Az eredetitől, amit viszont csak a francia értelmiségi néző visz át: az Alceste a bicyclette úgy hangzik a művelt francia fülnek, mint, mondjuk, magyarnak a Tiborc a Panni robogón – de első látásra kevesen ismerik fel a magyar nézők közül Moliere Mizantrópjának főszereplőjét.

A film egyébként a keserédes francia kamaravígjátékok közül való, elő lehetne adni színdarabnak is, hiszen voltaképpen kétszemélyes játékról van szó. Két színész, szinte barátok, találkoznak egy kis szigeten a nyugati partoknál, homokdünék és csatornák övezte falucskában, és próbálni kezdik a Mizantrópot. Voltaképpen ez a film: a próbafolyamat, ahogy a Moliere-i szöveg átfolyik a mai párbeszédekbe, s a mai jelenetek, melyek egyszercsak átfordulnak a Moliere-i szituációba. (Nem is kell más hozzá, csak ez a szituáció: egy kiábrándult, világtól elfordult színész, akit barátja a Mizantróp segítségével édesgetne vissza a színpadra.) Az ötlet remek, még ha nem bír is ki száznégy percet, időnként le is ül a film, ezen az alkotók úgy igyekeznek segíteni, hogy laza mellékszálakat fűznek az eredeti szituációhoz: feltünik egy válófélben lévő olasz nő, aki nem állhatja a színészeket, egy leány, aki szép és tehetséges, mégis pornószinésznőnek áll, egy taxisofőr, aki beteg anyján igyekszik segíteni, néhány rajongó tévénéző és egy lelkes ingatlanügynök – ezek aztán remek kabinetalakítással görgetik tovább a cselekmény kátyúba ragadt biciklijét. De a lényeg a két pompás főszereplőn van, a sikert sikerre halmozó Lambert Wilsonon és a Serge szerepét forgatókönyvíróként remekül önmagára szabó Fabrice Luchinin.

Nádas Sándor