Mi harminc?
Harminc év egy férfi életében is komoly idő. (Egy nő életében pedig, mint tudjuk, nem is létezik: legfeljebb a huszonkilenc.) Egy hetilap életében pedig önmagában is rangot jelent – és ha ez éppen az elmúlt harminc esztendő, akkor akár bravúrról is beszélhetünk, hiszen hosszú a sora azoknak a hajdan daliás lapoknak, amelyeknek mára híre-pora sem maradt. A HVG azonban – hisz róla beszélünk – ma is kikerülhetetlen, fontos szereplője a hazai lappiacnak. Mint ahogy azzá vált hihetetlenül rövid idővel megszületése után.
Az alakulást, ahogy illik, ma már legendák köde veszi körül. Hogy tudniillik felsőbb erők éppen meg akarták szüntetni a Világgazdaság című (szűk szakmai körben ismert) napilapot, aminek többek között az lett az eredménye, hogy a mondott lap is megmaradt, és megszületett heti kistestvére is, a világ legunalmasabb címével. Amit aztán az olvasói szeretet rövid idő után a szinte becéző Hávégé formára alakított. Az új lap a nyolcvanas évek ikonja lett, aki számított, olvasta: szerkesztői megtalálták azt a vékony mezsgyét, amely a sorok között írás hagyományát a legmodernebb angolszász hírújságírással összekötötte. Ebből alakult ki a távolságtartó, ironikus, információgazdag HVG-stílus aztán, amely százezres olvasói rétegnek lett anyanyelve.
Az alapértékeket tekintve a lap nem változott, noha a világ igen, az írott sajtó presztízséről nem is beszélve. De a HVG, dacolva a kihívásokkal, ma is fontos tájékozódási pontja az igényes olvasónak.
A harmincadik évfordulón a lap ünnepséget rendezett a LUMU-ban – volt mit ünnepelnie. Ahogy illett, előkerültek a régi történetek, aztán volt film (Török Ferenc és Igor Lazin készítette erre az alkalomra, afféle HVG-s modorban), szólt a zene, még a jövő is derűsnek látszott.
Mit kívánhatunk mást, konkurensként (dübörgünk egy kicsit, ahogy a klasszikus vers mondja) a harmincéves HVG-nek, mint hogy harminc év múltán mi is úgy köszönthessük majd, ahogy most tettük.
