Mesebolt

Egy olyan zárt világot, amelyben minden és mindenki megtalálja a maga helyét, egy olyan világot, ahol ember és természet harmóniában él egymással és mindazokkal a különös lényekkel, melyek hol inkább egyikükre, hol inkább másikukra hasonlítanak. Nem véletlenül, hisz nagyon is antropomorf világ ez, nagyon is énközpontú, mert ahogy Weöres minden ízében alanyi költő, s minden Bóbita, minden Haragosi és minden egyes reszkető galagonya ő maga a verseiben, akképpen a képzőművész is magát festi-rajzolja-vési minden egyes képére: az ő lelke ez a csodálatos kert, melyet annyi különös formában megalkotott, ő minden szelíd őz és indázó növény, és persze ő az a vidám alak is ott középen, az az elmélyülten szemlélődő vagy szilajon nyargaló fiatal férfi, aki oly kísértetiesen hasonlít valóságos önmagára.

Gross Arnoldról beszélek, mint nyilván régen kitalálták.

A grossi világot, miként a weöresit is, gyakran szokták gyermekinek aposztrofálni: dicsérőleg persze. Holott ez a világ, ez a művészet – Grossé is, Weöresé is – meglepő filozófiai mélységeket rejt: sokkal inkább időtlen bölcsesség, mint rövidnadrágos mámor jellemző rájuk. Az igaz viszont, hogy műveiket a gyerekek is nagyon szeretik, és persze értik is, vagy képesek a maguk – vagy talán a madarak – nyelvére lefordítani. Egy nyelvre, melyet mindannyian jól beszélnek.

Gross Arnoldtól sokszor, sokan idézik azt a mondást, hogy elég szörnyűség történik a világban, minek azokat még a művészetbe is beengedni. Ezért szokták aztán, némileg hebehurgyán, Gross Arnold képeit vidámaknak nevezni. Pedig azok egy olyan ember képei, aki nagyon sokat tud a világról, ismeri sötét arcát is, de nem boncolni akar, hanem gyógyítani. Ezért tudnak Gross Arnold rézkarcai erőt adni az embereknek, és persze végső soron jókedvre deríteni őket.

Életem hajdani karcos szakaszában, egy nehezen viselt, szűk panellakásban egy Gross Arnold-kép (a Szép városunk, persze) adott erőt, a szó legeredetibb értelmében, a mindennapi újrakezdéshez. Ültem a konyhaasztal mellett, álmosan kavargattam az első reggeli kávét, és elmélyülten vizsgáltam azt a nyüzsgő, jókedvű világot, amit a művész a falamra álmodott: minden reggel felfedeztem rajta valami vigasztalót.

Véletlenül esett úgy, de jelképes mégis, hogy épp a temetése napján jutottam el abba a meseboltba, amit Gross Arnold művei ihlettek s leszármazottai alkottak meg, ami egyszerre galéria és kávézó, cukrászda és műhely, találkozási pont: képzőművészet és gasztronómia különös keveréke. Valami, aminek minden négyzetmétere a januárban elhunyt művészt idézi. (Mostantól: merthogy az üzlet – vagy mi – már múlt év ősze óta működik.) A falakon Gross-képek és családi fotográfiák, itt-ott személyes tárgyak, énekesmadár kalitkában – ez eddig akár egy műterem is lehetne. Persze nem az, hiszen a parányi üzletben asztalkák, székek, cukrászpult és mennyei kávéillat utal a mesebolt másik funkciójára. De nem is mondom jól: az Arnoldo attól unikális ott a Bartók Béla úton – ahol a művészet és a vendéglátás újabban úgyis kéz a kézben jár –, hogy a kétfélének látszó irányzat szétválaszthatatlanul összegabalyodik benne. Éppolyan mesebeli az üzlet, mint a képek a falakon. Aki akar, ehet Arnoldo-szendvicset, Arabellát vagy Zakuszkát (mintha Jókai-hősnők elevenednének meg bennük) vagy szilvalekváros prószát – a szilvalekvár, mondják, a művésznek is gyengéje volt –, aki akar, vásárolhat a rézkarcok közül, s aki akar, csak szájtátva nézelődik. Akárhogy is, az ember, ha belép, pontosan érzi, hogy egy varázslat részese lett: mintha egy Gross Arnold-kép belsejében járna.

Jolsvai András