Megáll az idő

Ha valaki azt kérdezné (hogy miért tenne épeszű ember ilyet, azt most hagyjuk homályban), melyik művemmel értem el eddigi életem legnagyobb sikerét, igazán könnyen válaszolhatnék. Egy tárcával, melyet éppen húsz évvel ezelőtt írtam.

Történt, hogy egy baráti társaságban arról beszélgettünk, milyen nehezen nőnek föl a gyerekeink – hogy mi húszévesen már hétmérföldes felnőttnek képzeltük magunkat (én speciel már büszke apa voltam akkor), alig vártuk, hogy elszakadjunk a szülői háztól, és önálló életet kezdjünk élni. A saját lábunkra kívántunk állni a mások lába helyett. Ezzel szemben a gyerekeink láthatóan jól érezték magukat a hagyományos státusukban, gyerekként, eszük ágában sem volt felnőni, és természetesnek tartották, hogy továbbra is a szülők óvó szárnya alatt maradjanak, ameddig csak lehet. Megpróbáltuk megmagyarázni magunknak ezt a jelenséget, az optimisták úgy látták, a gyerekeinket nem választja el akkora szakadék tőlünk, mint amekkora a szüleinktől elválasztott hajdan minket, a pesszimisták a rendszerváltás sokkjának tulajdonították, hogy a jövő nemzedék nem jön, csak settenkedik utánunk, egyszóval elvoltunk, ahogy szoktunk. A vita egy pontján aztán hozzászóltam, hogy nézzük meg a dolgot a szülők oldaláról is: nem lehet, hogy mi engedjük el nehezebben a gyerekeinket? Kézen fogva kísérjük őket az iskolába, megírjuk a leckéiket, tömjük őket zsebpénzzel, aztán csodálkozunk, hogy vígan dagonyáznak otthon. Meg aztán – vallottam be – nem olyan egyszerű elengedni azt a gyermeki kezet. Az én lányom most lesz húsz, meséltem, mindig büszke voltam rá, hogy önálló, szabad embernek neveltem, de reszketek a félelemtől, mi lesz, ha tényleg elmegy.

– Írd meg ezt nekünk – szólt valaki a társaságból. Gömöri Judit volt, a Nők Lapja szerkesztője.

– Holnapra jó lesz? – kérdeztem vissza.

Még aznap éjjel megírtam a dolgozatot. Ha a lányod húsz – ez volt a címe, és erről a fájdalmas-örömteli elszakadásról szólt. Felsoroltam benne néhány emlékezetes családi történetet, olyanokat, amilyeneket mindenki fel tud sorolni, ha volt gyereke, aztán megemeltem egy kicsit a tárcát, ahogy szoktam, szívrehatóan, hogy a végén, a műfaj szabályai szerint egy ironikus poénnal zárjam az írást. A cikk a következő héten megjelent, éppen a lányom születésnapján, ő ajándéknak fogta föl és örült neki (ez is volt a cél), én meg nekiálltam a következő heti dolgozatnak.

Csak nem igazán fértem hozzá. Merthogy folyamatosan csöngött a telefonom, és érkeztek a levelek is számolatlanul. Az emberek megállítottak az utcán, a lapban is heteken át téma volt a dolgozat: valamit, láthatóan, nagyon eltaláltam azzal az írással, voltaképpen akaratomon kívül. Egy egész nemzedék jajdult fel ott gyermeke felnőttségén, s hogy ezt egy apa fogalmazta meg, annak külön bukéja volt. Szívesen fürödtem persze a népszerűségben – a Nők Lapját akkoriban kétmillióan olvasták, a teljes felnőtt lakosság harmada –, hívtak rádióba és tévébe, iskolákba és nevelési tanácsadóba, egy időre én lettem az a pasas, aki a Nők Lapjába írta azt az izét a lányáról, még évekkel később is volt, hogy így azonosítottak. Magam persze csak mosolyogtam a dolgon, akkoriban irodalomszociológiát tanítottam a bölcsészkaron, minden évfolyamnak én magyaráztam el, hogy a sikerhez nem elég a tehetség, ahhoz rengeteg véletlen is kell, de ha egy folyó kilép a medréből, ott már semmiféle törvény nem érvényesül. Viszont azok a szerzők, akiket így elsodort a cunami, voltaképpen soha nem heverték ezt ki: agyonnyomta őket a hírnév.

Na, ez a veszély esetünkben természetesen nem fenyegetett, a siker szele felkapott, aztán letett. További műveim éppúgy elkerülték a tömegek uszályát, mint a korábbiak: maradtam a kevesek kedvelt olvasmánya.

Nem mondom, hogy nem tudnék elviselni még néhány százezer törzsolvasót e néhány száz mellé, de most már jól van minden úgy, ahogy van. Csak egészség legyen, mondaná Mikszáth kollega. Hogy soha meg nem közelítettem annak a tárcának a sikerét, nem bántam egyáltalán. Sőt, régóta azt gondolom, ha az volt megírva a sors könyvében, hogy egyszer jussak föl a csúcsra, nagyon is kedvemre való, hogy ezzel az írással jutottam föl.

Most, hogy a cikk éppen annyi idős lett, mint a lányom volt akkor, amikor azt írtam róla (de ha ebből valaki helytelen következtetéseket vonna le az ifjú hölgy életkorára vonatkozóan, azt személyesen hányom kardélre!), ebből a sajátos matematikai képletből következnek mindenféle (örömteli) családi események. Lesz torta, vacsora, társasjáték, ajándék, ahogy illik. Hogy a táncrenden törtem a fejem, eszembe jutott, mi lenne, ha az ünnepi asztalnál felolvasnám ezt a hajdani írást. Előkerestem a régi dokumentumok közül, és elolvastam. Nem szoktam a műveimet olvasni (tudom őket kívülről), de most nem tudtam letenni az elsárgult lapot. Rám törtek a régi emlékek, hogy mennyit gondolkodtam egykor, mit írjak bele a cikkbe, mit hagyjak ki: pillanatonként három történet tódult az agyamba, az okozta a nehézséget, hogy szétválasszam őket.

Vajon mit írnék most – gondolkodtam el a hajdani cikk fölött –, ha ma kapnék egy ilyen felkérést? Milyen sorsfordító dolgok történtek az elmúlt évtizedekben?
És akkor, voltaképpen a magam számára is meglepően, rá kellett jönnöm, hogy egy ilyen cikket ma már nem tudnék megírni. Merthogy a lényeget illetően nem történt semmi. Semmi az égvilágon.

Eltelt, persze, két évtized. Ő se húszéves már, én sem vagyok negyven. Jöttek mindenféle személyzeti változások is, meg történelmiek, egyik rendszer követte a másikat, állások az állástalanságokat, a lányom is befejezte azóta az egyetemet, meg én is (igaz, ő a tanulást fejezte be, én a tanítást, nem is teljesen azonos okokból), ő megházasodott, én is átszerveztem – átlag tízévenként – az életemet, neki gyermekei születtek, nekem unokáim, szerkesztő lett belőle is, hiába óvtam tőle, személyesen mutatva elrettentő példát, estek mindenféle betegségek meg költözések meg utazások, de kihevertük valamennyit, egyszóval telt-múlt az idő, mint a népmesékben szokott, de a lényeget illetően nem változott semmi. Ő az én lányom maradt, és én az ő apja.

Tudják, ez a legjobb az egészben. Hogy egy ilyen viszony milyen pompásan tud kilépni az időből. Húsz év előtt az a cikk arról a félelemről szólt, amely minden apát elfog, amikor azt tapasztalja, hogy felnőtt lett a lánya. Arról, hogy el fogja őt veszíteni. Ám ez tévedés. Ő is, én is más-más családban éljük ma már a hétköznapjainkat, megesik, hogy napokig nem találkozunk, de ha igen, ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Ugyanazok a hangsúlyok, ugyanazok a gesztusok. A mosolyok. A kimondott és a ki nem mondott gondolatok. Az érzések. Nem tudom, mások hogy vannak ezzel, de engem ez a néhány évtized, melyet ebben a státusban töltöttem, meggyőzött róla, hogy ebből a szerepből nem lehet kiöregedni. Lehet, hogy a világ már nem látja őt olyan sugárzóan fiatalnak, okosnak, kedvesnek, barátságosnak és figyelmesnek, amilyennek én látom, de fütyülök rá. Olyan elfogult lehetek vele, amilyen csak akarok.

Elvégre a lányom. A legsikeresebb művem.