Mások viszkije

- Fotózhatjuk. Arcát engedi fölfedni, valódi nevét nem?

– Annyi tudható: ügyvéd vagyok. És nem igazán szerencsés, ha jogi ügyeket meg novellákat is kidob a nevemre a Google. Legyen valaki, gondoltam, aki különválik bennem az ügyvédtől. Ha Kötter Tamás szól, mintha csak én beszélnék.

– Honnan a Kötter név?

– Van egy baráti kör, tizenkét éve összejárunk, mostanában a Kadarka Borbárban. Sokszínű a társaság, a liberálistól az ultrakonzervatívig, olykor kemény elvi viták is dúlnak, komoly összekapásokkal, nagy kibékülésekkel. Úgy hívjuk magunkat: „péntek esti misztikus férfiközösség”. Együtt találtuk ki Kötter figuráját – amúgy egy biztonsági szolgálat neve ez –, aztán feltöltöttük az alakot történetekkel, majd „kikértem” őt a társaságtól, amikor írni kezdtem.

– Szereplői: bankárok, ügyvédek, menedzserek, konzulensek, tanácsadók, modellek, késő harmincasok, kora negyvenesek. Nagy unatkozók. Hordákban élő magányosok. Mintha világstílus lenne az unatkozás és érdektelenség, azt követik. Ismerősökről formálta őket?

– Igen, sokukat.

– Aki magára ismert, még szóba áll önnel?

– Csak olyan emberekkel barátkozom, akiknek kellő önkritikájuk van, tudnak magukon, hibáikon, botlásaikon nevetni. Aki túl komolyan veszi önmagát, azzal nem tudok mit kezdeni.

– És ön ugyancsak unalmában fogott írásba?

– Nem. Azért, mert kissé narcisztikus vagyok. De főként azért, mert dühös voltam. Rettenetesen.

– Mi bőszítette?

– A hiányérzet. A magyar irodalom jelesei százszor szebben forgatják, hajlítják, csavarják és csűrik a nyelvet, mint én. Viszont úgy tükrözik a magyar valóságot, hogy abban vakfolt: tehát nem látszik az a társadalmi réteg vagy osztály, amely villámmódon lett a rendszerváltás első győztes nemzedéke.

– Nem a nagy privatizálókra gondol.

– Nem. Az én könyvem szereplői multikáderek, középosztálybeli „technikusok”, akik robotként mozgatják a nagy szervezeteket a csúcsmenedzserek szintje alatt. Ez a nemzedék rendkívül hamar pozícióba jutott, mivel a multistruktúrában káderhiány volt a rendszerváltáskor. Ők a yuppie-k vagy az X generáció, miként Tari Annamária pszichológus nevezi őket.

– Én inkább copygenerációnak mondanám. Vagy: száraz nemzedéknek. Nincs egyéniségük, nincsenek érzelmeik – legalábbis a könyvében.

– Igaza van. Michel Houellebecq francia író szerint az „örök gyerekek” korában élünk, akik felelősséget vállalni nem, de szórakozni annál inkább akarnak. Elég végigjárni csütörtök, péntek vagy szombat éjjel a Király utcát, a Gozsdu-udvart vagy a Bazilika környékét: ott van a még mindig magát kereső, magánéletileg totális csődbe jutott első szingligeneráció. Egyébként nagy vacsorákon, esti beszélgetéseken gyűjtöttem be a történetek alapjait. Cserna-Szabó András, akitől kreatív írást tanultam a Werk Akadémián, egyszer azt mondta: „Csak arra ügyelj, olyan novellákat írj, amelyeknek van magyarországi vonatkozása, mert az emberek szeretnek magukról olvasni. És ez a réteg nyilván szívesen hall magáról.” Megfogadtam a tanácsait.

– Az ön „rablóhalai” nem tőzsdecápák. Kopizzák a celebeket, a Való Világ a kedvencük, SMS-életet élnek. A lányok Gucci csizmát húznak, s Louis Vuitton a táskájuk. Az Oxygénben építenek testet. A férfiak Porschét vezetnek, bortúráznak, vitorláznak, parasztházuk van a Káli-medencében. A tulajdonuk a „tulajdonságuk”. Rendre sorolják a trendi gasztrohelyeket, ahova járnak: Klassz vagy Pomodoro, Kantin vagy T&G, Creol vagy Symbol satöbbi.

– Ennek a generációnak felsorolás az élete: mit akarnak elérni, s kipipálják, ami már sikerült. Számukra a XXI. század a gyors kielégülés kultúrája. Szépirodalmat nem olvasnak, forgatják viszont a Hitler szeretői, Sztálin hóhérai vagy A nagy sivatagi tankcsaták könnyű könyveit. Zsolt Péter a Való Világ kapcsán írt szociológiai kutatásában fejtette ki: a többség már nem tekinti mintának az értelmiséget, nem számít, szerinte mi a jó, mi a rossz. Sajnos a „mi a menő” harcban a yuppie-k és a multikáder technokraták győztek: az ő szokáskultúrájuk a követendő példa. Ebben zseniális volt Gyurcsány Ferenc 2006-os választási filmje. Ült egy hatalmas autó hátsó ülésén laptoppal az ölében...

– Ön most ironizál.

– Nem egészen. Ugyanis az a tíz másodperc tökéletesen összegezte: kik azok, hogyan suhannak, miként festenek, akik megnyerték az új „véleménycsatát”. Gyurcsány nekik üzent, hiszen ez a generáció a limuzin hátsó ülésén szeretne ülni, s valami őrült nagy félreértésként, szerencsétlenségként éli meg, ha ez nem sikerül. Velük szemben a lázadók vannak, az ellenkultúra szabadcsapatai, mondjuk a biciklis futárok, a romkocsmás fiatalok. Hozzáteszem: a yuppie nemzedék felületesen politizál, nem érdekli a „bonyolult társadalmi érdekek ütköztetése”. A rendszerváltáskor viszont még úgy gondolták, ahogyan én is, hogy Fukuyamának lesz igaza, győz a liberalizmus, az együttműködő államok szövetsége. Ám a világ fordul. Fukuyama és Huntington vitájából utóbbi került ki győztesen: illúzió a Nyugat univerzalizmusa, erősödhet az etnicizmus, ami nem azonos a nacionalizmussal. Változik a korosztályom is. Kiábrándultunk. Közülünk sokan konzervatívok ma már. Beláttuk: vannak nemzeti sajátosságaink, és nem lehet kritikátlanul alkalmazni a nyugati példákat. Ebből a „nyertes” nemzedékből többen radikalizálódtak is. Ők jelenleg a Jobbik holdudvara.

– Nyilatkozta: meglepődött, hogy könyve balról is elismerő kritikát kapott. Miért olyan különös ez?

– Mert a Magyar Nemzet írt rólam először, s úgy hallottam, akkor a Népszabadság majd juszt sem vesz észre. De Papp Sándor Zsigmond áttörte ezt, s azt mondta: „Tamás, irodalom van, amely vagy jó, vagy rossz, és kész.”

– Egyetértek. Tandori Dezső pedig a Forrás folyóirat mostani számában méltatja a Rablóhalakat: „Annyira mai és annyira mindenkori.” Azt is írja: „Hajrá, Kötter! Eddig maximum.”

– Nagyon jólesik. Valójában a Forrás és Pintér Lajos szerkesztő fedezett föl. Első novellámat különféle lapoknak postáztam, a Forrás hozta le, aztán kértek újabb írásokat. Tandorival sosem találkoztam, illetve egyszer egymás mellett ültünk egy presszóban, nyilván én megismertem, nem csak a kötött sapkájáról. Állandó szerzője amúgy a Forrásnak, elküldtem neki is a könyvemet, amikor megjelent.

– S mit szól a pénteki társaság az irodalmi sikeréhez?

– „Felállva üdvözlik.” Nálunk ez az elismerés rítusa. És várják a folytatást.

– Kötter úgy fogalmaz a könyv elején: negyvenéves korára mindent elért. Akárcsak az írója?

– Pontosan. Aki idén negyvennégy.

– Van balatoni háza, Porschéja? Felesége Gucci csizmát hord?

– Mind, igen. Vuitton táskája is van az író feleségének. Férjétől kapta. Különben kis faluból jöttem, saját erőből értem el mindent. Valahogy úgy látom magam, mint Francis Macomber rövid boldogságában Mr. Wilson, a vadász, aki ugyan bennfentesnek tűnik, mégis kívülálló. Ahogyan ő mondja: „Mások viszkijét iszom.”