Magány és barátság
Az Albertinában most Munch a sztár, ő van a programfüzet borítóján (nem ő, persze, hanem leghíresebb műve, a Kiáltás), a bejárati molinón és minden elérhető hirdetési felületen: a bécsiek, úgy látszik, megtanulták Baán Lászlótól (tréfa, de jó szándékú), hogy a csomagolás legalább olyan fontos, mint a csomag: és a sznobisztikus turistahadak csak celebekre mozdulnak. (Monet és barátai, mondjuk, aztán odabent persze kiderül, hogy igen kevés a Monet és igen sok a barátai, de az már szinte mindegy is.)
Ezzel a tárlattal sincs bajom (bár ezúttal nem értek egyet Szászi Juli lelkes elemzésével, hogy mennyi új arcát ismerhetjük meg Munch-nak: én mindvégig ugyanazt a szorongó, ijedt, szomorú arcot látom), csak éppen illett volna annak tálalni, ami: kuriózumokat sem nélkülöző kamarakiállításnak, amely egy oslói magángyűjtő mintegy százhúsz Munch-grafikájából áll, többségük fekete-fehér, kisebbségük színes másolat, egy részük ugyanannak a rajznak különféle variációját adja. Nem mondom, a vájt szeműek, akik jól ismerik e különös festő munkásságát, találnak maguknak itt eddig fel nem fedezett árnyalatokat is. De azért ez így csak mellékszál, érdekesség, keserédes desszert a tálcán.
Hanem aki felmászik még egy emeletet, az egy páratlanul érdekes tárlatra bukkanhat. „Egy festőbarátság”, ez a címe, és Lyonel Feininger meg Alfred Kubin évtizedes kapcsolatát mutatja be levelezésük és műveik tükrében.
A két kortárs alkotó művészetében kevés volt ugyan a közös jegy – az Amerikából származó Feininger játékosabb, ironikusabb, színesebb műveket alkotott, bár Kubin szürkébb-látomásosabb víziói sem nélkülözték teljesen a (fekete) humort –, barátságuk tehát mintegy ettől függetlenül alakult ki (hasonlóan látták a világot, de másképpen ábrázolták), éppen ezért olyan érdekes, amikor ez a két szuverén művész egymás hatására közeledni kezd: ritka, de fontos pontokon találnak művészi kapaszkodót a másik műveiben, de olyan is van (témaválasztásban, például), ahol inkább a korszellem hat mindkettejükre.
