Lunátikus novellák

Úgy kell olvasni, mint egy regényt, noha elbeszélésekből áll össze a kötet. De összeáll, még ha cserélődnek is hősei, megjelennek, eltűnnek, felbukkannak. Mint az életben. Az elbeszélő maga is fordul: egyszer férfiként szól, másszor nőként, ügyészként, orvosként, rendőrként, családi erőszaknak kitett kislányként, intellektuális kocsmárosként, papként, leértékelt rendezőként meg ausztriai taxisofőrként. Feltűnik az a kortalan félszemű, aki nagyon hasonlít Kölcseyre. Itt a hókutatónak készülő kislány, az ápolónő, a pánikbeteg bébiszitter, a keménykezű kamionsofőrnő, a fogdosódó masszőr, akiből majd az utolsó, vízizenés fejezetben valószínűleg tőrül metszett vőfély lesz. Itt a lófarkas hangmérnök, a fedél nélküli tanár, az ismerősök a pszichiátriáról, és mások. Mindig másképp. Leginkább tán sokszorosított önreflektálásnak mondanám ezt a szinte spontán változó, megragadó, méla tükörvilágot.

Lüktető és rejtélyes korrespondenciák adják a történetek (vagy hát az egyetlen történet) alaphangulatát. Szét- és összevillannak sorsok, elkezdett mondatra öt novellával arrébb kapunk választ. Valódi és misztikus kapcsolódik valami lebegésben. Holdas és holdtalan fejezetek váltják egymást holmi „mágikus realizmusban”. Eső és hó fedi el a helyszíneket és a történetet. Ki halt meg Szardíniában a Hold völgyében, a dallamos Valle della Luna táján? Ki volt az az utas a holdvilág alatt?

Sűrítések és feloldások ritmusában haladunk, egy-egy puzzle-darab ide is illhet, oda is, vagy éppen egyik helyre sem, egyik időben sem.
Az utolsó fejezet ironikus tablójában összeterelődnek hőseink, akikkel nem szakad ugyan le Szent Lajos király hajdani hídja, de a vízi menyegző viharba fullad. Vaksötét van. A násznép a mentőhajóban szárítkozik. „Élnek, ez a lényeg.” Mintha lenne menedék.
Kitűnő történetek, melankóliával és humorral. Élvezet olvasni.

(Egressy Zoltán: Majd kiszellőztetsz. Holdas és holdtalan fejezetek. Kalligram.)

Erdélyi S. Gábor