Laudáció

Miként is? Leírtam egyszer, hogy van egy magyar filmkomédia, amelyet ha százszor megnéz is az ember, akkor sem unja meg. Ez a Hyppolit. Aztán leírtam azt is, hogy van egy nem magyar filmkomédia, amelyet ha századszor vetítenek, századszorra sem unok meg: ez lett volna a Van aki forrón szereti. Később jeges rémülettel nyugtáztam, hogy igazságtalan voltam Makkhoz, merthogy akad (még egy magyar) komédia, amely nemhogy százszor, ezerszer is megnézhető, s még akkor is (a mai felhős világban) felhőtlen örömét leli benne az ember: ez a Liliomfi, amely több mint fél évszázaddal ezelőtt készült.

Na, akkor csináljunk egy mátrixot. A Liliomfiban (1954) tűnt föl szerencsétlen, kétballábas vőlegényjelöltként az a nagyon nagy színész, akiről Makk majdnem fél évszázad múltán önálló portréfilmet készített: Garas Dezső. De ugyanitt szeretett bele a fél ország Darvas Ivánba, Krencsey Marianne-ba és Dajka Margitba. Akik majd, amíg tehetik, állandó vendégek lesznek Makknál. Manapság szokás a színészválasztás tökéletes metódusát a néhai Keleti Márton javára írni, de ez már Szabó István miatt sem egészen igaz, Makk miatt meg végképp nem. Darvas és Krencsey közhely, visszaköszönnek innen meg onnan. (A művésznő még Makk magánéletéből is.) De mondjuk Dajka végképp nem az. Az Oscar-díjra jelölt Macskajáték Erzsijében éppoly zseniális volt (ahol is a rendező a színpadon remeklő Sulyok Máriát cserélte fel ővele), mint a Liliomfi szánalmas-mulatságos-szerethető Camillájában. És Balázs Samu, a különös zseni! Szilvay professzor a Liliomfiban, majd negyedszázad múltán Csermlényi Viktor a Macskajátékban. Mondom: Makknak olyan szeme volt (vagy van is?) a színészválasztáshoz, mint Sir Alex Fergusonnak, a Manchester United menedzserének a játékosválogatáshoz, s gondolom eközben, hogy nem istenkáromlás ilyenfajta párhuzamokat vonni.

És Törőcsik Mari? Na igen. A Macskajáték Egérkéje és egy évvel korábban a Szerelem című feledhetetlen Déry-adaptáció konokul kitartó, szenvedő és gondoskodó Felesége. Csupa szürkében, ahogy a rendező akarta. Idáig még rendben volna, de Makk ugyanebben a filmjében hazahozta Amerikából a csak legendákból ismert Darvas Lilit, Molnár Ferenc özvegyét, aki, ha egyáltalán „páros alakításról” szó lehet, Törőcsik mellé (vagy fölé?) nőtt. Az a főkötős fej az ágyban, körülötte a gomolygó, ferencjózsefi emlékekkel. Utánozhatatlan „makkiáda”. (Egy helyen leírtam, hogy Dérynek szerencséje volt a filmrendezőkkel. Fábrival a 141 percben és Makk-kal a Szerelemben. Morfondírozok: ki lehet hálásabb a másikának?)

Amiképp rendezői privilégium az a „hármas” is, amelyet Makk Károly a maga korában (politikailag) leminősített, némi hivatalos rosszallással sújtott filmjében (Ház a sziklák alatt, 1959) valósított meg. Bara Margit, Görbe János, Psota Irén. Hajlamos volnék eskü alatt vallani, hogy a gyönyörű (Magyarországon akkor még kevéssé ismert, a filmben mezítelen testét is megvillantó) Bara sehol azután nem alakított ilyet filmben. Mint ahogyan a mosolytalan (folyamatosan alábecsült) Görbe János sem, vagy épp a púpos aszszony: a később pompázatos színpadi karriert befutó Psota Irén. Makknak itt annyira shakespeare-ire sikerült felfuttatnia három ember tragédiáját (semmi tandráma, nyomorúságos rendezői köldöknézés stb.), amire a magyar filmtörténetben aligha van példa.

Figyelem a tollamat. Majdhogynem csupa nő. Ideírom Makay Margitot, akit húsz évvel e remekmű után avatott nem éppen fiatal sztárrá Makk az Egy erkölcsös éjszakában. Ő volt ugye az úriasszony-mama, aki vagy mímelte, vagy eljátszotta, vagy fel nem fogta, hogy az ő szeretett egyetemista fia (Cserhalmi György) félig-meddig kurvák kitartottja. Emlékezhetnék ugyan Carla Romanellire vagy Tarján Györgyire, de Makk „trouvaille”-ja Makay volt, ha ő is így gondolja, boldog vagyok.

És a lelkesedésem akkor sem hagy alább, ha Magyarország első (és utolsó), Makk által jelzett leszbikusfilmjére, a meghökkentő, ha nem döbbenetes Egymásra nézve címűre (1982) gondolok vissza. Ebben két, nálunk korábban ismeretlen lengyel színésznőre osztotta a rendező a főszerepeket, szeméremből-e, vagy szándékosan, nem tudom. De a lényeg nem ez. A lényeg az empátia. Makk fedezte fel a filmművészetnek (hungarikum volna?), hogy van olyan, amikor két nő „egymásra néz”, és onnantól elfelejti korábbi, normálisnak mondott életét, s csak egymásnak tud élni. Sokkal később, megvallom, akadt olyan személyes élményem, amelyik ezt a sokak számára ezoterikusnak ható pillanatot nemhogy hihetővé, hanem a lehető legemberibbé tette. Két nő, akik át- és megélték, harminc évvel később könyörögtek nekem, szerezzek nekik egy kópiát a Makk-filmből, amelyről nem is hallottak. Van, hála istennek. A nyolcvanöt éves Karcsi „mindenéből” akad kópia, s mi a fotográfussal csak azt kívánjuk, hogy mindaz, amit hosszú, művészi életében eddig létrehozott, s az is, amit ezután teremt, ne generációs nosztalgia tárgya legyen (maradjon), hanem kultúrkincs, amelyen több élő és egymásra növő nemzedék osztozik.