Lábass Endre varázskönyve – Ezeregyéjszaka a Népszínház utcában
A Kakas bár nevű sörözőben rendezgette a jegyzeteit – akkoriban az Egyetemi Könyvtárban A varázslók pálcája címmel tartott egy beszélgetéssorozatot –, amikor hirtelen úgy érezte: egy vadászpuskával mellbe lőtték. Aztán maradt a fájdalom, mintha szívét egy téglával zúzták volna szét. Úgy gondolta: iszik pár pohárral, pihen egy kicsit, és majd jobban lesz. Az előadást semmiképp nem mondhatja le, hiszen várják, Berlinből is érkeznek vendégek. Lassan elindult az Anker közbe. A rohammentő órákkal később az Ibolya presszóban talált rá. Sápadtan ült az asztalnál, és amikor megkérdezték, kit kell elvinni, felemelte a kezét. A zakóját féltette, nehogy véres legyen. Aztán később az életét is, mert nem akart rendetlenséget hagyni maga után. Mert ha lenne még pár hete, meglocsolná a virágokat, alaposan felsöpörne a kályha körül, a fogasra tenné a kalapokat, megetetné a macskát és elbúcsúzna a szeretteitől. Ha összerendezné a kéziratait, talán még a könyvét is kiadnák.
Amikor újraélesztették, a kardiológustól megtudta, milyen mázlija volt. „Lábasskám, szakirodalomban olvastam ilyen szerencsét, de életben még sosem láttam. Ha megreped a szívaorta, egy percen belül jön a kaszás.”
„Még szakdolgozatot is írtak rólam, hogy orvosi csoda vagyok. De a legkülönösebb történet 2014 januárjából mégsem ez. Hanem a Szinva utcai fotók. Több mint negyven éve járom a várost, megfordultam a romos pincétől a csillárpadlásig, elfeledett sorsokat és álmokat fényképeztem az öreg házak közt. De amikor ezen a januáron betévedtem a Szinva utcai sikátorba, olyan tejszerű fény világította be a házakat, hogy úgy éreztem, ezt a csodát kerestem egész életemben. Rengeteg képet készítettem ezen a délutánon, nem is tudtam feltenni őket aznap a blogomra, csak úgy, hogy előredátumoztam őket. Így történt, hogy amikor élet-halál közt lebegtem a kórházban, a világhálón úgy jelentem meg, mintha aznap fotóztam volna. Amikor felépültem, és Népszínház utcai lakásomban újra a gép elé ültem, akkor értem utol magam a valós időben. Azóta soha nem dátumozok semmit előre. Borzasztó érzés volt túlélni magam. Később tüzetesen átnéztem ezt a sorozatot, és az egyik képen az ajtó mellett egy táblát találtam: Vita Longa Bt.”
Üvegsziget, Varázscsomó, Mutabor. Ezek Lábass Endre Árnyékkereskedő című művének kötetcímei. A trilógia teljes egészében 2017-ben jelent meg, és a szerző idén januárban megkapta érte a Mészöly Miklós-díjat. Lábass csaknem húsz évig írta csavargó-esszéregényét, amelyben ezernégyszáz oldalon bolyong és elmélkedik a kultúra labirintusában a középkori angol történetíróktól kezdve az angol szerzeteskrónikások titkain át Dickens folyóiratáig vagy éppen az Ezeregyéjszaka mesevilágáig. A rendhagyó brit olvasónaplóban a szerző saját élettörténetét is leleplezi, és miközben régi fordítók, színházcsinálók, utazók és bohócok sorsán filozofál, a fegyencek, írók, felfedezők és rabszolgák legendáján át egyre élesebb fényben láttatja a jelent, korunk drámáját. A könyvet bárhol felüthetjük, a történetekbe bárhol bekapcsolódhatunk, az sem baj, ha eltévedünk. A lényeg úgyis az utazás.
Lábass Endre már gyerekkorában megtanulta a „végtelen helyben utazás” művészetét. Mindig tudott csodálatos világokban barangolni úgy, hogy közben ki sem mozdult a városból. Vagy éppen egy ősöreg könyvtárszobából.
„A szűkös Üllői úti albérletből rögtön a születésem után a Fő utcába költöztünk Ilonka nénihez egy kétszáz négyzetméteres spiritiszta lakásba. Az ötvenes években a néni, aki anyám távoli rokona volt, félt, hogy vadidegen családokat költöztetnek be mellé, így kerültünk »lakástölteléknek« Budára. A hely pedig varázslatos volt. Évtizedeken át tartottak itt spiritiszta szeánszokat, még a Monarchia idejéből is megvoltak a jegyzőkönyvek. A személyzeti szobában óriási fonott utazóládák porosodtak, benne selyem báliruhák, uniformisok, maszkok. A lakásban könyvtárszoba is volt olyan vastag polcokkal és oszlopokkal, hogy gyerekként felmászhattam rajtuk a könyvek közé. Ilonka néni pedig minden este megjövendölte a sorsomat, hol kártyával, hol pedig ólomöntéssel, vagy egyszerűen csak megtanította a márványozást, amikor a vízre olajfestéket csepegtetett, és fésűvel mintákat húzott a felszínén. Szóval óvodába nem jártam, de rengeteget olvastam, művészeti albumokat forgattam és a kissámlin ülve hallgattam Ilonka néni múltbéli históriáit. Amikor anyámmal bevásárolni mentünk a csarnokba, mindig betértünk a Tomaji kávézóba (Budai Vigadó presszó), ahol akkor az éppen börtönből szabadult Zelk Zoltán a térdére ültetett, és fizette a tátracsúcsaimat. Olyan hatással voltak rám a művészéletrajzok, hogy tizenegy éves koromban nyomorgó festő szerettem volna lenni, semmi más.”
A képzőművészetin Kokas Ignác és Dienes Gábor tanítványa volt, majd ugyanitt elvégezte a murális, azaz falfestő mesterszakot is.Amúgy apai ágon az író nagy-nagynénije volt Lábass Juci, a valamikori Király Színház szépséges primadonnája, akiért Jávor Pál vízbe vetette magát a szegedi Tisza-hídról, és akinek még Jasha Heifetz, a hegedűkirály is megkérte a kezét. Endre édesapja pedig szigorú közgazdász volt, aki gyűjtötte a fényképezőgépeket, Dulovics Jenőhöz járt fotózást tanulni, pasztellszínű akvarelleket is festett, de leginkább író akart lenni. Ebből végül nem lett semmi, de ő adta kisfia kezébe az első kamerát. A fiúból festő lett, városfényképész és finom tollú szépíró.
„Nem volt könnyű falfestésre megbízást kapni, mert a munkához jó fizetés is járt. Egyszer egy veszprémi lakótelepen nyolcemeletes ház tűzfalára festettem táncoló tündéreket háromszáz négyzetméteren. A házat azóta lebontották. Mára életem összes falfestményét megsemmisítették.”
Nyolc évig az Operaház csillárpadlásán élt, és borotvapamaccsal rajzolta jellegzetes alakjait: a könnyű tündéreket, varázsmanókat, égbe nyúló növényeket. Néha munkaruhában lebotorkált a csigalépcsőn, és a nézők háta mögött hallgatta a Bohéméletet. A páholyban akadt, aki a levegőbe szagolt: megérezte a festékillatot. Mivel állandó belépője volt, és az éjszaka sokszor hosszúra nyúlt, rendszeresen aludt Ferenc József páholyában, vagy épp egy kidobott kelléktrónuson, miközben egy balerina szerelméről álmodott.
„Sajnos nem jött össze, pedig szerettem volna virágokat dobálni a színpadra. De a padlásról évekig nézhettem, ahogy vörösen lemegy a nap a budai hegyek közt. És fotóztam, novellákat írtam.”
Első kötetét (Az ünnep, Magvető, 1987) boldogan vitte Lilikének a Nefelejcs utcába. „Köszönöm, Bandikám, majd odateszem a másik mellé.” Lábass nem értette, hiszen ez az első könyve. Róth Amália ekkor kissé elpirult, és azt mondta: „Másik író is dedikált nekem könyvet. Úgy hívták: Krúdy Gyula.” A gyönyörű szemű Amália ekkor majdnem kilencvenéves volt, és amióta a pesti házakat járó művész ismeretlenül becsöngetett hozzá, barátok lettek. Lábass ezért is nevezi magát több írásában Szindbádnak, mert sokszor a nagy mesélő nyomában jár.
Aztán harminc évig az Egyetemi Könyvtár kupolájában lelt regényes műteremre, ahol sokáig nem volt beüvegezve az egyik kerek ablak, így télen selyempaplannal a hátán vitte vászonra különös lényeit és a jégvirágokat. A tetőtéri bagoly egyszer megszánta, és a lába elé tett egy félig megevett egeret.
A romos pesti házak és annak lakói egy életen át elbűvölték. A fotózás és könyvek írása mellett már a nyolcvanas évek elején elindította különös színházi vállalkozását, a Házszínházat. Ha talált egy sebzett életű szegény épületet, az udvarára színpadot és nézőteret álmodott. Amikor a lakók beengedték nyomorúságos életükbe, Lábass elhatározta, hogy nekik rendez színházi előadást a saját életükről és a házuk múltjáról. Beszélt a közös képviselővel, a házmesterrel, megírta a darabot, színészeket, barátokat szerzett a szerepekre.
„Csak hagynom kellett, hogy a ház vezessen a saját történeteivel. Ezek a házak tele vannak szenvedéssel, elhurcolt zsidók vagy az ÁVH üldözöttei kísértenek a falak közt, az itt élő szegény emberek pedig sokszor belebolondulnak a kilátástalanságba. A lakók kezdés előtt már egy órával lehozták a foteleket és a hokedlit az udvarra, és örültek, hogy végre náluk is történik valami. Az ezredfordulóig rendeztem házszínházi előadásokat, ma már nincs hozzá erőm.”
Lábass Endre, avagy Szindbád csaknem húsz éve elköltözött a Vízivárosból, átkelt a római birodalom határfolyóján és a barbár parton, a Józsefvárosban, a Népszínház utcai Napházban éldegél könyvei közt, hol egyedül, hol valamely álomszép lány társaságában. Bordóra festette a fáskamráját, tökvirágot nevel cserépben, beszélget a cigány nagybőgőssel, előreinteget neki a zöldséges és kínaiul tanul a szomszédoktól, ha épp nincsenek a Négy Tigris piacon. És közben ír. Az Árnyékkereskedőn kívül született itt kötet a kínai nyárról, a lisszaboni tolvajnők piacáról, egy madárfészekárusról, a vándorparadicsomról és a felnőttláncfűről.
A Csiga vendéglőben üldögélünk a Rákóczi téren, amikor egy pohár sör után a hajós előhúzza zsebéből a fényképezőgépét. Azt mondja, hogy kissé kopott, de csodásan érzékeli a fényt. Meg hogy már elfáradt, nem hiszi, hogy sokat utazik mostanában. Épp elég neki, hogy visszajött a halálból. De azért ne felejtsem, és írjam meg ezt is. Hogy nem kell messzire menni.
Mert minden ember magában hordja az Ezeregyéjszaka minden meséjét.
