Csak a düh a régi

Igazából máig nem tudom megfejteni, hogy miért lett nálunk ilyen népszerű Bud Spencer és Terence Hill párosa. És főként nem értem, hogy miért emelkedett már-már kultuszfilmmé az 1974-es Különben dühbe jövünk. Tippem azért van: akkoriban még volt bája a csattanós pofonoknak, a magyar néplélekben Rejtő Jenő figurái sejlettek fel, akik szintén hasonló érvekkel oldották meg a maguk ügyeit. Nem tagadom, gyerekként én is rajongtam értük, ám felnőttként már semmi nem tudta elrejteni a film esetlenségeit, a történet roppant egyszerűségét, azt, hogy voltaképpen egyetlen poént ismételgetnek (aki egy bádszpenszeres bunyót látott, az látta az összeset).

De hát, miért ne dédelgetné az ember a gyerekkorát? Mert időközben dédelgetett legendává vált a film zenéje (még a szörnyű kórusmű is), a sör-virsli verseny, Terence Hill szemtelen vigyora, Bud Spencer csíkszeme és szeretetreméltó lomhasága. És maga a sárga tetejű homokjáró is, amely sokunk számára jelentett – miként a párosnak is – elérhetetlen vágyálmot, a Nyugatot, az ottani jólétet szimbolizálva. Meg lehet ismételni mindezt? Pótolni lehet a legendás párost? Vélhetően mások is arra jutottak, hogy nem. Ezért a mesebeli megoldással éltek (hoztam is meg nem is), úgy keltették életre a mítoszt, hogy folytatás formájában forgatták újra az egészet.

A 2022-es verzió ugyanis szorosan kapcsolódik a ‘74-es történethez: hőseink a műhely zárt ajtaja mögött vitáznak azon, hogy mi legyen a megmaradt homokfutóval (a szokásos lehetőségek merülnek fel: kártya, szkander, sör-virsli), miközben a gyermekeik elkötik az autót, amelyet rövid úton el is veszítenek. Így aztán pár év múltán az immár felnőtt, és az apákra eléggé hasonlító gyerekek élnek át hasonló kalandokat, mint az őseik. Az alkotók úgy vélhették, ezzel a kis trükkel elcsitíthatják a remake-et szentségtörésnek gondolók kedélyeit, és kedveznek azoknak, akik szeretnék új köntösben látni a régi sztorit. Csakhogy, ami frissnek és viccesnek tűnhetett pár évtizede, az most roppant kínos: a pofonok, a fordulatok, a párbeszédek, az egész gyermeteg konfliktus.

Kész csoda, hogy mindehhez – miközben az új verzió nagyjából követi az eredeti történetet – hat forgatókönyvíró kellett, ám ők sem voltak képesek összehozni egyetlen eredeti poént sem. Minden, amit látunk, vagy összekacsintás a rajongókkal (ha megengedők vagyunk), vagy gátlástalan lenyúlás (ha reálisan nézzük). Ráadásul az új évezredben mindez már roppant anakronizmusnak hat: a földjéhez ragaszkodó vándorcirkusz, ami amúgy kész ellentmondás; a motoros banda; a csipetnyi erőt sem sugárzó kiskirály; és a két főhős (Edoardo Pesce és Alessandro Roja), akiknek legnagyobb érdeme, hogy távolról hasonlítanak valakikre, akiket még szeretni lehetett. 

A Különben dühbe jövünk pont olyan felesleges próbálkozás, amilyen Gus Van Sunt Psychója vagy Kabay Barna Hippolytja volt, mert sem nosztalgiázásra, sem az eredeti újragondolására nem alkalmas. Egyszerű másolat, némi önérzettel, mert azt hiszi magáról, hogy önálló alkotásként is megállhat a lábán. A néző talán csak egyetlen dolgot tehet: úgy a film felénél átnyergel az eredetire, és menti a menthetőt. És bízunk benne, hogy a Netflixnél ez pusztán tapogatózás volt, és senki nem gondolja komolyan, hogy erre a párosra hosszabb távon is építhet.

Előzetes:

(Különben dühbe jövünk, 90 perc, Netflix)