Közéleti líra

- Köztársaság című drámájára állítólag három évig készült, aztán három nap alatt megírta. Ez a munkamódszere?

– Sokat agyalok a dolgokon, és mindig az utolsó percre hagyom az írást. A határidő a legjobb múzsa. Februárban, egy hétfő reggel beültem a Medikus kávézóba, és szerda délutánra kész volt a darab. Egyébként 2009-ben Horváth Csaba rendező-koreográfus kért fel arra, hogy írjak egy ókori történetet, amelyet előadhatnának a Trafóban. A bemutató végül nem az én szövegemre épült, de közben rátaláltam Julius Caesar fiatalkoráról szóló írásokra, s egyre inkább foglalkoztatni kezdett a téma. A drámámnak is ez lett az alapja.

- Mitől izgalmas ma egy ókori császár története?

– Caesar aranyifjúként nőtt fel a polgárháborúk sújtotta Rómában. Láblógató volt, aki talán hitt is a köztársaság eszményében, de csak annyira érdekelte a politika, mint bárki mást a nemzedékéből. Ám később, amikor „belecsapott” a közéletbe, a rend helyreállítására hivatkozva a köztársaság lebontója lett.

- Kései magyar alteregójára lenne tippem...

– Én Julius Caesarról írtam, egy bohém, nagyravágyó fiatalról, aki a helyét keresi a világban. Sokan kérdezték tőlem, hogy a darab címválasztását mennyiben befolyásolta a jelenlegi magyarországi politika. A köztársaság témája csak most, az új alkotmánnyal vált fontossá a közbeszédben. Én meg már előtte is ezzel foglalkoztam. De ha sokan úgy gondolják, hogy a jelen aktualizálja a történetemet, engem nem zavar.

- Akadnak, akik Orbán Viktor rendszerét is demokratikus cézárizmusnak minősítik.

– A dráma elsősorban irodalmi szöveg, akkor is, ha a valóságos és a fiktív világ közt hasonlóságok vannak. A darabomban Caesar még csak római szenátor, amikor a kalózok fogságába esik. Befogadják őt, és megmutatják neki a társadalmukat, életmódjukat. Éreztetni akartam, hogy a Római Köztársaságnál a kalózok állama is működőképesebb. És ha a rendszerváltozás óta kiépült Magyarországon körbenézünk, szintén gondolhatunk efféléket.

- Pedig egykor ön is a jobboldalhoz kötődött: 1998-ban egyik alapítója volt a Fidelitas lapjának, az Utolsó Figyelmeztetésnek (UFI). Ön volt a hírlap „névadója” is.

– Én költőként csakis a munkámhoz, a költészethez kötődöm, meg irodalmi elődeimhez. A magánember vonzalmai pedig magánügyek. De igen, a katonai polgári szolgálatomat 1996–97-ben annál az alapítványnál töltöttem, amelyik a tusnádfürdői Nyári Szabadegyetemet és Diáktábort is szervezte. Ott ismerkedtem meg azokkal a barátaimmal is, akikkel aztán elindítottuk az UFI-t. És a szolgálat letelte után is ott maradtam dolgozni, mert jól éreztem magam velük. Egészen addig voltam ott, amíg a költészet nem vált annyira fontossá, hogy már tehernek éreztem a lapírást meg a jogi egyetemet is, ahol akkoriban tanultam. És ezért mindkettőt otthagytam. Ám a közéleti témák költőként is kezdettől fogva izgattak.

- 2008-ban jelent meg A százegyedik év című verses kisregénye, amely egy kerületi önkormányzat korrupt vezetőiről szól. Lapunknak akkor azt nyilatkozta: barátai figyelmeztették, hogy veszélyes ilyesmiről írni, mert a szerzőt rögtön besorolják politikailag jobbra vagy balra.

– Ez így is volt, de nem nagyon érdekelt. Az jobban zavart, hogy olyan kritikákat is kaptam, amelyek szerint a „költészettől idegen” téma a közélet. Mintha csakis az lenne az igazi poézis, ha szerelemről, elmúlásról verselünk! Először megijedtem a bírálatoktól, de aztán rájöttem: éppen ezzel kaptam nagy lehetőséget. És a költői szabadság nevében, csak azért is, még több közéleti verset kezdtem írni.

- Ezekből is beválogattak a most megjelenő Édes hazám című antológiába is, amely a kortárs politikai líráról mutat körképet. A korábban lenézett közéleti téma mára irodalmi trend lett?

– Így alakult. Az Édes hazám az elmúlt húsz év verseiből válogat, ami azt is jelzi: a társadalmi kérdések eddig is fontosak voltak a hazai lírában, csak nem kaptak kellő hangsúlyt. Talán ezért is gondolták az emberek, hogy a költészet öncélú dolog, nem róluk szól. De az internet is segített abban, hogy a versek közelebb kerültek az olvasókhoz. A könyvespolcok közönsége csak elit szubkultúra. A Facebookon viszont ott a társadalom. Ha kiteszem oda egy írásomat, a volt osztálytársaim is olvashatják a faluban, ahol felnőttem. Visszatérve: a közéleti líra antológiája azért is fantasztikus, mert közös kötetbe kerültek eltérő világnézetű szerzők. Demonstrálása ez annak is: lehet, hogy sok mindenben másként gondolkodunk, de a költészet dolgában egy oldalon állunk.

- A szellemi nyitás kezdete is lehet ez? Közeledhetnének egymáshoz a szekértáborok?

– Jó reménykedni ebben. De már az is előrelépés, ha a kötetben szereplő költők elolvassák egymás műveit! És láthatják, hogy mások is csak teszik a dolgukat, a haza kérdésében pedig akár egyet is lehet érteni velük.

- Említette, eltávolodott az egykori Fidelitas szellemi köreitől. A jobboldali értékektől is?

– Annak idején az egy baráti társaság volt, és akkor sem a politika kötött össze minket. A régi barátoktól nem távolodtam el, csak közben mindannyian felnőttünk, ki ezzel foglalkozik, ki azzal. Akkor tizenkilenc éves voltam, ma harmincnégy. Egyébként konzervatív-liberális vagyok, zalai születésű és budapesti – mondjuk, mint Deák Ferenc. Borzalmas, hogy mindkét szellemi, eszmei irányzat lejáratódott nálunk, vagy szitokszó lett – más-más olvasatokban.

- Sokak szerint a mai populista jobboldali hegemóniát az törhetné meg, ha végre megszólalnának a konzervatív-liberális értelmiségiek is.

– Megszólaltam: ott a könyv. Ezenkívül nincs mondandóm, se késztetésem színvallásra. Vagy ha mégis, akkor véleményemet egy kocsmában az ismerőseimmel osztom meg. Tényleg, próbáljuk már ki egyszer, mi lenne, ha mindenki a maga dolgát tenné! Az orvos műtsön, a költő írjon. Feláll a szőr a hátamon a műalkotások „terén” kívül is politizáló művészektől. Miért csinálják? Nem sikerült jól megfogalmazniuk a műveikben? Akkor tessék politikai szerepet vállalni, és ott hasznossá tenni magukat. A politikai coming outokról az jut eszembe, amikor Babarczy Eszter először kimondta, hogy Gyurcsány Ferencnek le kellene mondania a miniszterelnökségről. Kígyót-békát kapott érte. Majd eltelt két év, és azok, akik korábban Babarczynak estek, szinte versengeni kezdtek, hogy melyikük ábrándult ki előbb Gyurcsányból. Az efféle megnyilatkozásoknak tehát semmi értelme, hiába a jóindulat vagy az őszinte kétségbeesés: annyi a hozadéka, hogy valamelyik „oldalon” sztár lesz az ember egy rövid időre. Akkor is, ha nem akarta. Iszonyatos lelki gyötrelmek árán.

- Ön is így szokott mérlegelni magában?

– Önvédelemből eltolom magamtól a napi híreket, így aztán ha akarnék se tudnék aktualitásokról beszélni. Elég, ha a folyamatokat látom, és azt, hogy romlik a társadalom állapota. Ám ha költőként mindezt el szeretném mondani, inkább verset írok.