Kósa Klára és barátai

A Népművészet Mestere címmel kitüntetett Kósa Klára, aki február 13-án ünnepelte 75. születésnapját, nem világsztár, de sajnos a szűkebb pátriájában sem számít húzónévnek, kizárólag a szakmájában örvend nagy megbecsülésnek. Márpedig a Legszebb perceink… című életműtárlat is ékes bizonyítékul szolgálhat arra, hogy az ünnepeltnek igenis ott van a helye
– méghozzá kiemelt, ha úgy tetszik, bebetonozandó helye

Ráadásul a művészi felfogásában a közönségformálást szem előtt tartó alkotó úgy gondolta, az évfordulón ne csak a Mezőtúrról induló, meglehetősen gazdag, eltérő korszakokban bővelkedő pálya fontos alkotásai kapjanak helyet (bár kimondottan a tárlatra készült, új munkák is találhatók közöttük), hanem az elmúlt ötvenöt évet ugyanennyi pályatárs egy-egy alkotása is reprezentálja, a legfiatalabbaktól kezdve a vele nagyjából azonos időben indult, általa sokra tartott pályatársakig. Az expó üzenetként is felfogható gesztusértéke magáért beszél: a népművészet egysége a különböző régiókból, az egymásra rezonáló alkotói életművekből konstruálható meg.

Nem tudom, van-e javasolt bejárási útvonal, mindenesetre, ha van is, nem érdemes követnünk. A földszinti és az alatta található kiállítótermekben sorakozó tárgyak külön-külön, de a válogatás spektrumában is értékelhetők. Sinkó Vera különleges rézkarca játékos címet kapott: a Születésem története nem a művész világra jöttéről, hanem az identitásáról szólva vallási előzményekről, történelmi kataklizmákról és társadalomalakító eseményekről beszél. Sinkó rajzolt keretbe zárja az apró jeleneteket: bombázók szállnak a magasban, oldalt bombák hullanak, lent pedig a különböző felekezetek halottaira közös temetkezési hely vár.

Igaz, ehhez fogható komplexitás nem rejlik egyik alkotásban sem, de Kósa valamennyi kiállított munkája egyetemes szimbólumokkal dolgozik. A Mizrah a zsidó kultúrkörből veszi a jelképeit, az Éden kertje a bibliai teljességet hirdeti, a Virágos Madonna és a Köpenyes Madonna című iker-kerámiatablók a szentképek világába vezetnek, a leggazdagabb ornamentikát felvonultató művek között említendő Erős vár pedig címével a protestáns reformáció jelentéstartományaira irányítja a figyelmet. Tudatosan és magabiztosan használja a védjegyévé emelt szimbólumvilágot, amelynek elemei a halhatatlanságot jelképező virágmotívumokból, a sajátos állat- és emberábrázolásból, valamint a kultúrák közötti párbeszédből származnak. Erőt, gazdagságot sugároznak ezek a kerámiák: a Hosszú, forró nyár vagy az Áldott vagy te az asszonyok között! éppúgy, mint az angyalos vázák, a reneszánsz tálak, tányérok.

A magas- és népművészet közötti határfalak lebontását szépen tükrözik akár Szűcs Imre – a népművészet Jolly Jokerének számító – miskakancsója, Kósa Judit itáliai ízlésvilágú, nagy alakú reneszánsz falitáljai, Princzné Bérczy Krisztina kék-fehér korondi gombócos tálja, valamint Bocsi Éva nagyünnepi viseletbe öltöztetett babája és Szabó Kinga figurális jegyekben bővelkedő kerámiaművészete. A mindössze tizennégy éves Sótonyi Lotti időt tematizáló, dinamikus színvilágú alkotása pedig arra sarkallhat minket, hogy ne csak a jelenben, hanem a jövőben is megtaláljuk a magyar művészet lenyűgöző kincseit. Đ

(„Legszebb perceink…”, Pesti Vigadó, április 30-ig)