Kokas szürkéi

Van ebben valami megnyugtató, valami reménykeltő, hogy egy kis galéria által rendezett Kokas-kiállításra olyan sokan jönnek el, hogy szó szerint egymás sarkát tiporják az érdeklődők, s a fotósok kénytelenek fej fölött fényképezni. Pedig nincs szenzáció, se botrány, nem kerültek elő eddig ismeretlen képek a mestertől, nincs árverés se, nem tűntek fel titokzatos hentesmesterek eddig nem sejtett kollekcióval, nem. Egyszerű, „hétköznapi” kamaratárlat ez, húszegynéhány jellegzetes Kokas-képpel, semmi más. Az emberek azért jönnek, hogy tisztelegjenek az öt éve elhunyt kiváló mester előtt, egyáltalán, hogy a tehetség, a minőség előtt tisztelegjenek, hogy örüljenek neki és egymásnak. A mai világban, higgyék el, ez nem kevés.

A kiállítás, mely a Falk Miksa utcai Körmendi Galériában látható, mindazonáltal szolgál némi újdonsággal a művész ismerőinek is. Van itt három-négy nagyalakú kép a két utolsó évből, kétezer-nyolcból és kétezer-kilencből, mely a hagyományos kokasi tematikát követi, a váli völgyet, hidat, falut énekli meg, csakhogy a megszokott, buja zöldek nélkül. (Kokas utolsó olyan kiállítását, melyen maga is részt vett, a Társalgó Galéria rendezte: a falakat elborították a csodálatos kokasi zöldek, az ember szó szerint a Paradicsomban érezhette magát – vagy legalábbis a váli völgyben, ami Kokasnak, tudjuk, egyet jelentett.)

Most meg ezek a hideg, acélszürke színek, ezek a dermesztő, fagyos tájképek. Egy új, ki tudja, hová vezető út, egy másfajta alkotói korszak első állomásai volnának, vagy az élettől búcsúzó művész fájdalmas jajkiáltásai, erre már sosem tudhatjuk meg a választ.

Megrendítően szépek, persze.

Jolsvai András