Ki örül kinek?

Egyebek mellett a POSZT „atyjaként” emlegetik.

Vámos László ötlete volt az országos színházi találkozó: 1982-ben indult, mindig más városban rendezték. Később, 2000-ben a „főmuftik” közé kerültem a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) színházi kollégiumában, s már tagja voltam a Magyar Színházi Társaság (MSZT) vezetőségének is, amely évente beadta kérését az NKA-hoz a találkozó támogatására. A színházi kollégiumnak akkor Tordy Géza volt az elnöke. Amikor elénk került a kérelem, a plafonig ugrott: „Az egésznek semmi értelme!” Érthető: korábban volt már katasztrofális fesztivál is. Tordy azt mondta: ne dobjunk ki tízmillió forintot – ennyi volt akkoriban a támogatás –, inkább béreljünk buszokat, az olcsóbb, és vigyük le a kritikusokat évad közben vidékre előadásokat nézni.

Végül is...

De én azt gondoltam: ha a pénzt elvonják, soha többé nem kapjuk vissza. Kértem az NKA kuratóriumát: adjon egy kis időt, megreformáljuk a találkozókat. Amelyeket én is rossznak tartottam. Aztán leültem az MSZT vezetőségével, és elmondtam: kell egy állandó hely a találkozónak, a sikeres fesztiválok a világon mindenütt egy-egy városhoz kötődnek. Ehhez persze pluszpénzt kell szerezni – szállodai szobákra, egyebekre.

Vevők voltak az ötletére?

A jelenlévők megmosolyogtak. Végül mégis adtak egy megbízást. Összehívtam a Merlinbe hatvan prominens színházi embert: aláírtunk egy tervezetet, amelyet eljuttattunk Rockenbauer Zoltán kulturális miniszterhez. Közben arról is elgondolkodtunk, melyik lenne a megfelelő város. Pécs mellett Debrecen, Miskolc és Szeged került szóba. Debrecen messzinek tűnt, Miskolcon megvolt már az operafesztivál, Szegeden pedig a szabadtéri játékok.

A fideszes kormányzat a szocialista Pécset támogatta?

Kínban voltak. Nem mondhattak nemet olyan kérésre, amelyet a színházi szakma színe-java támogat. Javasolták: legyen szűkített vándorfesztivál. Csakhogy közben levelet írtam Toller László pécsi polgármesternek. Elmagyaráztam: a színházi találkozó mellett hatalmas fiestát is rendeznénk, amelyből a város csak profitálna. Tetszett neki. Azt mondta: nem érdekli semmiféle akadály, mindenképpen megcsináljuk.

Vagyis a POSZT pikáns politikai helyzetben indult. Most az van megint: ciklus közben változott – személyes tragédiák után – a város vezetése baloldaliból jobboldalivá. Ilyenkor mi a teendő?

Toller Lászlónak nagyon sokat köszönhetünk, személyes barátságba kerültünk vele. Hasonló volt a kapcsolat Tasnádi Péterrel. Remélem, Páva Zsolt is támogatója lesz a fesztiválnak, hiszen kultúrember. Egyébként a költségvetési támogatás jövőre is garantált a város és a kulturális minisztérium részéről is. Az amúgy országosan szörnyű politikai helyzet talán a későbbiekben sem befolyásolja a POSZT pozícióját.

A POSZT-nak politikán kívüli kritikusai eddig is voltak. A válogatás rendszerét is vitatják: az elmúlt években kulturális életünk egy-egy jelesére bízták a versenyprogram összeállítását. Vannak, akik jobban bíznának egy bizottságban.

Korábban előfordult, hogy tizenketten válogattak. Nem idézném fel azt az őrületet. Támadják a POSZT-ot amúgy sok mindenért. Az elmarasztalásokat általában azok fogalmazzák meg leghangosabban, akik kritikai megjegyzéseken kívül semmit sem tesznek az ügyek érdekében. Ez volt a jellemző akkor is, amikor a Nemzeti Színház igazgatója lettem.

Közbevetőleg: arra mi motiválta?

A pályázatom első mondata így szólt: mindennek az Egyetemi Színpad az oka. Számomra az a hely volt a világ közepe. Ott volt mindenki – Nagy Lászlótól Latinovits Zoltánig. Ott kezdett az Omega, Bródy Jancsiék, Sebő Feri. Ott lehetett szabadnak lenni. Ruszt József vezette a színházat. Lehetett kocsmázni, beszélgetni is. Vagy a színpadra kirakott Tesla magnóról Beatlest, tiltott hangokat hallgatni. Mindenki jóban volt mindenkivel, örültek egymásnak az emberek. Amiben nem értettek egyet, azt megvitatták. A lelkem mélyén mindig ezt kerestem. Ezt találtam meg a 25. Színházban vagy Kaposvárott. De miután kitört nálunk is a demokrácia, már nem az volt, mint a hatvanas években, amikor mindenki örült mindenkinek. Figyelni kellett, ki örül kinek. Mindezzel együtt a Merlinben majdnem sikerült olyan helyet létrehozni, ahol ez másként van. A Nemzetiben azért nem sikerült, mert bár a pályázatomban leírtam, hogy szeretném beépíttetni a szabadtéri színpadot – létrehozva egy új közösségi teret az előadások mellett más programoknak is –, hatalmas botrány lett belőle, nem engedték. Elestem attól, hogy olyan eseményeket is megszervezzek, amelyek az egész várost megérintik.

De a színház működött.

Fájdalmas kimondani: az én színházigazgatói koncepciómban nem elsődleges feladat, hogy nagy színészeknek szerepeket és pénzt szerezzek. Attól szűk ketrecben érzem magam. Még akkor is, ha azt Nemzeti Színháznak hívják.

Szakmabeli barátai ezt nem értik?

Nem könnyű nekik. Van olyan színházvezető barátom, aki a mai napig irtózatos zavarban van, valahányszor összefutunk. Ugyanis a szakma egyik „fele” úgy szeret, mint régen. A másik „fele” viszont fenntartással kezel.

Ön nem tűnik „skizofrénnek”.

Nem akarom magam különleges színben feltüntetni, egy interjúban nem is lehet az egész helyzetet feltárni. A lényeg: sok az energiám, és Szombathelyen a helyemen vagyok. Bár a politikai térképet itt is gyakran átrajzolják.

Amikor a színház ügyeiben tárgyal: mi a stratégia?

Annyit mondhatok: a képviselő-testület egyhangúlag szavazott a szombathelyi színház megépítéséről. Az egész város évtizedek óta színházat akar. De az is tény: a jobboldal a város gazdasági helyzetét szem előtt tartva most óvatosabban áll a dologhoz.

Várják az EP-választás hatását.

Nem ez az érdekes. A művészet elveszíti a létjogosultságát, ha feladja a hitét, hogy változtatni tud a társadalmon. Szombathellyel régi a kapcsolatom. Nyolc éve Claudiust játszottam, azóta én vezetem a karnevált császári jelmezben. Fejemen babérkoszorúval üdvözlöm Savaria népét: „Ave, Savaria!” Visszakiáltanak: „Ave Caesar, mi van, Tomikám?” Szeretnek. Tudom, hogy itt megvalósítható az, amiben hiszek. A színház többet tud annál, mint amire használják. A színház még nem játszotta el a presztízsét, a színészeknek – pláne vidéken – nagy a becsületük. Ha ők mondják az embereknek, hogy gyertek, beszélgessünk, ismerjük meg egymást, vitassuk meg a dolgainkat, annak hatása van. Evidencia, hogy jó előadásokat kell játszani – de a színház ezen túl fórum lehet, beszélgetések terepe. Ahol megerősödhet a civil társadalom.