Kertész: „Nem akarok megoldást”

Aki a megsemmisítő táborokról szóló témából irodalmilag győztesként, másképpen mondva „sikeresként” kerül ki, az hazudik és biztos, hogy csaló: ebben a szellemben írd a könyvedet. Ezt az utasítást adta magának híres regényében a "Gályanapló”-ban Kertész Imre. És most megjelent Kertész Imre következő kötete, a 201-től 2009-ig tartó időszakkal foglalkozó irodalmi napló. Aki elolvasta az „Útvesztő” című könyvet, az tudja: Kertész Imrének ez az utolsó könyve; és a Nobel-díjas író a saját életéről soha többé nem ír a győztes pozíciójából. „Végjáték a biztos veszteshez címzett bárban” – volt az egyik lehetségesnek gondolt könyvcím.

Kíméletlenül és megalkuvás nélkül rögzítette a saját hanyatlását, az öregedés alattomos támadásait, a Parkinson-kór folyamatait, a hétköznapok elvárásait. Visszatérően mindig a zene az egyetlen kellemes téma. Ha a „Gályanapló” megjelenésekor egy radikális elme három évtized alatt megfogalmazott gondolatainak a sűrítményét mutatta be, akkor most a test a meghatározó: a betegség gonosz rohamai, az emlékezet romlása, az álmatlanság és koncentrációképesség hanyatlása:„az életkor elviselhetetlen terrorja, a testem, mint színtér és tehetetlen áldozat” – mondja az író. A könyv azonban nem csak ablakot nyit a magánszférára, és nem is csak arra az érdeklődésre tart számot, hogy a vállán keresztül leshetjük meg írásközben a híres írót. „ A napló csak annyiban szolgálja saját magam ábrázolását amennyiben ez a meghatározhatatlan és alaktalan lény –önmagam – visszatükrözöm a világot uraló káoszt”.

A feljegyzések megfelelnek ennek a követelménynek, és a saját írói munkásságát illetően a módszerekről és okokról gyakran megfogalmazott aggályoskodó reflexiók azt mutatják, hogy az alkotás során Kertész sohasem esett az automatizmus csapdájába – a Nobel-díjat követően még kevésbé, mint előtte – hanem minden könyve egy újabb mérföldkő a világhoz és az úgynevezett élethez kapcsolódó fejlődésében: „Miért ír az ember? A világ, mint megoldandó és megoldhatatlan probléma. Az élet, mint elkerülhetetlen trauma”. Természetesen az „Útvesztő” is tartalmaz olyan alkotóelemeket, amelyeket egy író naplójától az emberek elvárnak: ez egy munkafolyamatot ábrázoló tudósítás, amely végigkíséri Kertész holokauszt-tetralógiája grandiózus zárókövének, a „Felszámolás” című regénynek a befejezését, és amit jól dokumentál a „K. dosszié” keletkezési folyamata is, ahhoz a forgatókönyvhöz hasonlóan, amely alapul szolgált az azonos című film elkészítéséhez, és amelyre gyakran leredukálják az írót: ez a „Sorstalanság”.

Az önábrázolásokat és a saját művekkel való vitákat a kitűnő éleslátás jellemzi, amire szüksége is van az embernek, hogyha meg akarja érteni a „Felszámolás”-t, különösen, ha azt a „Kaddis a meg nem született gyermekért” című regény folytatásaként szemléli. Emellett az „Útvesztő” egy lektűrökből álló napló és egyben rövid jelenetek gyűjteménye is: gyakran feltűnik a látómezőben egy koldus, aki Kertész berlini lakásának a közelében koldul, valamint az író többször is könyörtelen önarcképet rajzol magáról.

De ebben a naplóban éppen úgy szó van a felolvasásokról, a konfliktusokról és főképpen az utazásokról is, mint a saját zsidó mivoltához fűződő és egymásnak ellentmondó érzelmekről, de szó van a magyarországi helyzetről is, amelyet akkor sem tudott megkerülni, amikor 2000-ben második otthont teremtett magának Berlinben. Bölcs megjegyzések tárják fel azokat a háttérben megbúvó okokat, amelyek ismeretlenek a csak németül beszélő vagy a Kertész műveinek minden árnyalatával tisztában nem levő hűséges olvasók számára.

Már 2003-ban, néhány hónappal a Nobel-díj átvétele után lejegyezte Kertész, hogy „az írás versenyfutás a múló idővel”. Többször is nekifogott egy elbeszélő regény megírásának. Eredetileg fikciós regénynek szánta az Útvesztőt (amelynek munkacíme „Az utolsó kocsma” volt – a szerk). A készülő mű egy részlete már 2009-ben megjelent a „Neue Zürcher Zeitung”-ban, míg más részlete csak ebben a kötetben került kinyomtatásra. Nagyon keserű veszteség, hogy Kertész, aki tavaly óta ismét Budapesten lakik, és csak ritkán tudja elhagyni a lakását, már soha nem fogja befejezni ezt a prózai művét. Mindenesetre ezért is nagy szerencse, hogy ez a napló elkészült. Ez a XX. század európai irodalmát megtestesítő hegyláncolat utolsó kiemelkedő hegycsúcsa – olyan csúcs, amely nem alkalmas arra, hogy onnan a tájban gyönyörködjünk, hanem inkább olyan, amely félelmetes letekintést enged a szakadékba: „Nem akarok semmiféle megoldást keresni, nem nekem kell betemetnem azt a tömegsírt, amely köztem és a világ között tátong” – mondja.

Kertész Imre kreativitása évtizedeken keresztül abból táplálkozott, hogy magányosan nézett szembe a szerencsétlenségekkel. Miközben a II. Világháború után átélte Magyarországon a kommunista diktatúrát, mindig azon dolgozott, hogy az irodalom eszközeivel tegye megérthetővé a holokauszt világát. „Az undor és a depresszió, amellyel minden reggel ébredtem, közvetlen módon ráhangolt engem arra a világra, amelyet ábrázolni kívántam” – mondta a Nobel-díj átadásán elmondott visszatekintő beszédében. A „Gályanaplót” azonban a megvilágosodás folyamata is jellemzi, és a „Valaki más: a változás krónikája” című önéletrajzi prózai alkotásában meglepetéskén már a boldogság szilánkjai is fellelhetők. Ezek felvetik azt a kérdést, „hogy ezek után valójában honnan is veszem én ezeket az alkotó energiákat”.

Mindenekelőtt annak a nagy szerelemnek a tapasztalati adták ennek a változásnak az alapját, amelyen az „Útvesztő” is alapul, és amely egyidejűleg a szerzőt is berántotta a családi élet hétköznapjaiba, fenyegetve írói tevékenységért. „Csak az egyedüllét rövid időszakai hoztak örömet az életembe, amikor dolgozhattam, alkothattam. Minden más tévedés volt, gyáva semmittevés; mindenkit becsaptam, de leginkább önmagamat” – hangzott a keserű mérleg. Néha paradox módon mégis tetten érhető egy közvetlenül is megnyilvánuló életöröm kialakulása: „Az élet banális, katasztrofális és mégis szép” – áll a 2008. április 25-i dátum alatt. Ez a beírás jó egy évvel azelőtt keletkezett, hogy (2009.) július 29-én befejezte volna „kivonuló naplóját” (ez a címe az utolsó fejezettnek). Ezeket a feljegyzéseket kimondatlanul is az öngyilkossággal foglalkozó bizonyíthatatlan gondolatok és az állandó halálfélelem megléte motiválta

A tervbe vett prózai műben Kertész olyan közel akarta vinni főszereplőit a halál gondolatához, amennyire csak lehetséges volt. „Ez egy halotti napló lesz” – jegyezte fel 2006 elején. Mivel az eredetileg elgondolt művet soha nem tudta befejezni, most az ő saját halotti naplóját tartjuk kézben, amelyet addig vezetett, amíg képes volt arra. Ez a tudás belénk fojtja a logikailag megcáfolhatatlan módon előadott véleményekkel szembeni észrevételeket, mivel Kertész nem elméleteket gyártó ember. A megvesztegethetetlenség és az illúziómentesség, amellyel megvilágítja az utolsó alkotó éveit, az élettől való búcsúzkodás szakaszát, nemcsak jelentős önéletrajzi alkotássá teszik a művet, hanem egyúttal ez a kiemelkedő záróköve Kertész Imre irodalmi kozmoszának is.

Fordította: dr. Gonda László