Jason Bourne
Az első pofonnál elkapjuk a fejünket. A másodiknál megcsóváljuk. A harmadiknál lehorgasztjuk: beletörődünk. Hervasztó film, sok bajjal.
A címszereplő – mondom az újszülötteknek – a CIA legtitkosabb ügynöke, aki, elveszítvén a memóriáját, feltúrja a múltat a „ki vagyok én” amúgy méltányolható, művészetszerte is érvényes kérdésével. A hosszú filmsorozat eddigi darabjaiban különböző válaszok érkeztek. Most egy kütyüvilág kamerái, készülékei jelentik az újdonságot, és hogy a legintellektuálisabb szereplő benne az okostelefon.
Hogy a hősnek igaza van-e vagy nincs, az kevéssé izgatja az alkotókat. A megszámlálhatatlan hirigben többnyire megkülönböztethetetlenek, felismerhetetlenek a szereplők. Csak az ütés érdekes, azt mutatják. Így aztán nincs is ki mellé odaállnia a nézőnek, hogy na, ennek igaza van, amannak meg nincs. Rejtő Jenőtől tudjuk, hogy nem lehet minden pofon mellé közlekedési rendőrt állítani, így magukban zuhognak az ütések, mint a jég verése, de hogy kinél az (i)gazság, azt nem tudjuk meg. A közelik, szaporára vágott, rövid képsorok, dekomponált, esetleges kivágatok, szétrázott, elrángatott kameramozgások akciói közben kezek-lábak lendülnek, és csak a végén derül ki, kinek ép a bőre. (Többnyire inkább főhősünknek, mint ellenfeleinek.) Az életlenre hagyott képek, a hirtelenkedő vágások ugyanezt a szellemi-erkölcsi bizonytalanságot szolgálják. Ki üt kit? Nem mindegy? Elég, ha örülünk a pofonnak. Holott nem! Kevés ez, bizony kevés!
Az efféle durva filmek lenyeletésében jelentős szerepet szokott játszani a humor, az irónia, ha van. Itt nincs. Minden véresen komoly, komolyan véres. És már unalmas.
Titkos ügynök úr! Vége a játéknak. Lehet hazamenni. A közönség már elkezdte.
(Rendezte: Paul Greengrass, címszerepben Matt Damon.)
