János vitéz a Gulagon
1946. június 16-án, a búcsú napján Lovasberény apraja-nagyja a János vitéz című daljáték előadását várta. Kezdésre a kultúrház megtelt, ám akkor részeg szovjet katonák nyomultak be a nézőtérre. Nőt akartak. Tömegverekedés kezdődött. Július végén a három férfi főszereplőt – János vitézt, a Strázsamestert és Bagót –, valamint a rendőrbiztost és a jegyzőt Budapesten a szovjet hadbíróság terrorcselekmény miatt szibériai munkatáborra ítélte. Hárman tértek haza élve. Történetüknek János vitéz a Gulagon című könyvében a lovasberényi születésű oknyomozó újságíró, Mong Attila járt utána. KRUG EMÍLIA interjúja.
Mit szóltak a faluban a könyvhöz?
Nemrég megemlékezést tartottak az elhurcoltakról. Százötvenen jöttek el, gyertyát gyújtottak – pedig évtizedekig alig esett szó az áldozatokról. Mindenki csupán kis szeletét ismerte az eseményeknek. Most összeállt a kép.
És nemcsak arról a napról. A könyvben felidézi azt is: a falut az evakuálás során elhagyók miként szembesültek a pusztulással a hazatérés után. Egy visszaemlékező meséli apjáról: „Amikor hazaértünk, leült az udvaron a földre, mert egy darab székünk sem maradt. Csak üldögélt ott, és nem akarta elhinni, hogy semmink sem maradt a puszta falakon kívül.”
Az a júniusi este nemcsak ’45 és ’46, hanem többéves megpróbáltatás következménye. A falun a front többször is áthullámzott. Sok kár esett. Szívszorító történetek kerültek elő. A helybéliek számára egyáltalán nem volt evidens, mi fog történni. Sokan lelkesen, felszabadulásként élték meg az eseményeket. Amikor a faluban azt hallották, hogy itt népi demokrácia lesz, örültek. Persze nem tudták, hogy az valójában diktatúrát jelent.
A János vitéz előadásának ötlete valamiféle írt nyújtott a sebekre? Vigaszt?
Összehozta a falu lakóit. Iluska és Kukorica Jancsi szerelme, a magyar zászlót lengető huszárok azt üzenték: van remény. Van jövő. A település közkedvelt személyiségei alakították a főbb szerepeket, hónapokig próbáltak együtt. A háború utáni összefogást jellemezte az is, hogy János vitézt református fiú, Iluskát meg katolikus lány játszotta, pedig a településen korábban erős szembenállás jellemezte a két felekezetet.
Az előadás telt ház előtt kezdődött, aztán benyomultak a szovjet katonák. Iluskát, a francia királykisasszonyt és az udvari dámákat követelték. Azt ordítozták, hogy bárisnyát akarnak.
A díszlet mögött, a takarásban várakozó huszárok hallották a zajt. Valódi kardjuk volt, még az apák, nagyapák első világháborús örökségéből. Az előadásra elővették a padlásról. Mások meg lécekre, dorongokra kaptak. Voltak, akik úgy érezték: revánsot lehet vennni, újrajátszani a vesztes csatát. A templomudvar kapuját becsukták, hogy az ittas katonák ne tudjanak elmenekülni. A beszorítottak csak hosszas kézitusa után nyertek egérutat, átmászva a kerítésen, a kertek alatt. A menekülőket is üldözték, ütlegelték. A visszaemlékezők szerint legalább harminc sérült lehetett, úgy kellett összeszedni őket, mert többen véresen, eszméletlenül feküdtek az utcákon.
Másnap az orosz katonák már listával érkeztek. Valaki súgott nekik. Jöttek velük magyar rendőrségi emberek is. Õrizetbe vették az összes szereplőt, még a tündéreket alakító kislányokat is. Végül megelégedtek öt „főbűnössel”, akiket aztán Pesten munkatáborra ítéltek. A János vitézt játszó 21 éves fiút, Bodó Istvánt például hat évre.
Aki valószínűleg az utolsó pillanatig nem akarta elhinni, hogy Szibériába kerülnek. A visszaemlékezések szerint ő volt „a falu lelke”, bendzsózott, tangóharmonikázott.
Végül csönd lett Lovasberényben. ’49 után már csak a helyiek tudták, hogy a templomban miért szól imádság a távolban lévőkért.
A hallgatás lett az úr. A daljáték melódiáit nem énekelték a lakodalmakban. Az „érintett” családokon kívül mindenki felejteni próbált.
Megírja könyvében azt is, hogy jóval később, már a 2000-es esztendőkben a Balti Flotta Katonai Bírósága eljuttatta valamennyi élő leszármazotthoz a felülvizsgálati eredményt. Rehabilitálták az elítélteket, mondván: politikai önkény áldozatai lettek.
A falu a maga eszközeivel korábban elégtételt szolgáltatott. Amikor ’56 elején az egyik szereplő, Bori Lajos hazaérkezett, valamennyien kint várták az állomáson. Némán. Akkor még csak 1956-ot írtak.
