Jandó Jenő partitúrája

Körülkoncertezte a világot. Tartott mesterkurzust még Tokióban is. Fiatalon Párizsban tanult, Ravel egykori barátjánál. Olyan karmesterekkel dolgozott, mint Ferencsik János, Fischer Ádám, Kocsis Zoltán, Lamberto Gardelli, Ligeti András, Giuseppe Patané, Jurij Szimonov és Antoni Wit. Pályaképéből ezerszínű, mozaikos történethalmaz sejlik elő.

A telefonban szívélyesen fogadja a felkérést, de finoman int: „Nem vagyok érdekes ember.” Arra utalhat: élete javát hatéves kora óta mégiscsak egy nagy fekete hangszer előtt tölti. Amit gondol, érez, mások már régen lekottázták. Mozart, Bach, Liszt, Chopin és a többi. Rajtuk keresztül fogalmaz. Játéka a partitúrához való hűségéről híres. Mégis írták már róla: három hang után felismerhető, hogy ő ül a zongoránál.
A Zeneakadémia ruhatáránál vár. A pultot támasztja. Ápolt ősz bajusz, körszakáll, szemüvege mögött derű. Nejlonszatyor van nála, meg valami táska.

Az akadémia homályos folyosói szegletébe kalauzolna, szűköcske asztalhoz. A fotós kérésére mégis próbál kulcsot szerezni egy zongora-gyakorlóteremhez. Sikerül, és ez feldobja. Mondja: a legszebb termet kaptuk. Az ablak mozaikos. Kollégám a fénnyel szembe ülteti, így kerül feje fölé a falra színes fénypamacsokból sok-sok glória. Lapomat dicséri tisztelettel, írásainkat, majd apámat hozza szóba. Fontos lenne, tényleg, hogy átadjam üdvözletét.

Színháziak sorsáról beszél, hogyan volt régen, miként van ma. Nehezen jut csak eszembe: másért jöttem.

Jandó Jenőnek édesanyja mesélte: előbb tudott tisztán dallamokat kiénekelni, mint beszélni. Később lábujjhegyezve játszotta le azokat a pianínó klaviatúráján. Képessége láttán a mama arra biztatta, próbálja máshol leütni a kezdőhangot. Úgy is kikombinálta a billentyűk helyes sorrendjét.

Muzsikált az egész família. Jandó Jenő édesanyja koncertpianista volt, egészen huszonkét éves koráig, amíg négy fia közül meg nem született az első. Édesapja kórusvezető, énektanár. Anyai ágon a nagyapa amatőrként hegedült, igen jól. Muzikális pécsi polgárok voltak.

Jandó Jenő hatévesen került édesanyja egykori zongoratanárnőjéhez, Weininger Margithoz, tizenegy esztendősen pedig a városi konzervatóriumba, ahová mások rendszerint tizennégy évesen. Vélhetnénk: a gyerekkornak ezzel annyi volt. De ezen csak mosolyog az emlékező. Zongorázni szeretett, gyakorolni kevésbé. Jutott idő fára mászásra, biciklizésre, focira, bár az utóbbiban nem jeleskedett. Jó volt viszont kiskamaszként a technikában: amikor divatba jöttek az első URH-rádiók, a sajátját maga barkácsolta. Kérdés: ott van-e mindez később a zongorajátékában? Aki megfejti, megkapja a tehetség képletét.

Jandó Jenő tanárnője a konzervatóriumban Polgár Katalin volt, aki korábban Kadosa Pál és Nemes Katalin növendékeként végezte az akadémiát.
A tanítvány a konzervatórium után ugyancsak hozzájuk került. Évfolyamtársai között volt Kocsis Zoltán és Ránki Dezső. Eggyel előttük jár Lantos István és Falvai Sándor, alattuk Schiff András.

Némelyikük már növendékként hírnevet szerez, miközben egyikük sem életidegen, elvarázsolt figura. Jandó akkoriban a Beatlest kedvelte, és az Illést. Könnyűzenében is a minőséget. Amikor az akadémia utolsó két évében észreveszi: sok lesz már a buliból, a kedvtelésből, önmagának ír elő kötelező penzumot. Reggel hétkor zongorához ül, Chopin-etűdökkel kezdi a gyakorlást. Azután technikailag már minden könynyűnek tűnik.
A kivételes képességű akadémisták inspirálják egymást. Szakmai féltékenységről szó nincs. Kadosától kérdezik akkoriban egy interjúban: mi a titka tanítványainak. A mester azt feleli: „Erről én nem sokat tehetek, így születtek.”

Lehet, nincs képlet.

Jandó Jenő 1970-ben harmadik lett a Magyar Rádió Beethoven- zongoristaversenyén, amelyet akkor Kocsis Zoltán nyert meg. Három évvel később Jandó végzett az élen, Falvai Sándor és Schiff András előtt. A következő esztendőben, 1974-ben diplomázott. Akkor mindjárt házasodott is. (Felesége Takács Tamara operaénekes. Egy lányuk született.)

A Kádár-kor közepén Jandó Jenő az Országos Filharmóniától – mondjuk úgy: Állami Komolyzenei Vállalat – kapott havi fixért muzsikálja körbe az országot ifjúsági és nagykoncerteken. Játszik tornatermekben, kultúrházakban, mindenütt. Ha fellépései meghaladják az előírt „szolgálatszámot”, némi túlórapénz is jut. Az üzemszerű működés korszaka ma sem rossz emlék. Úgy látja: így is lehetett ízlésre nevelni. Jobban, mint amikor semmi sincs átgondolva, és sok minden csak ad hoc történik. A jelenkor kultúrpedagógiájáról nincs pontos képe, de úgy érzékeli: az énektanítás és a testnevelés helyzete katasztrofális. Pedig alaptárgyak.

A kezdetektől hívták nyugati országokba fellépésekre, versenyekre. Győztese volt – egyebek mellett – a milánói Dino Ciani, a versailles-i Cziffra György és a sidney-i Nemzetközi Zongoraversenynek. Ma már persze zsűrizni hívják efféle eseményekre.

Amúgy külhonba kijutnia még az átkosban sem volt gond. Hazatérnie pedig sosem volt kérdéses. Látta a kontrasztot a vasfüggöny két oldala közt. A túlfélen sok minden színesebb volt, a zene világa itt messze elevenebb.

Különben is, annyiféle univerzum van a látható világon túl. Ha a skriblernek érdekesség kell, Jandó Jenőnek van egy metaforikusan is értelmezhető története Ferencsik Jánosról. Ausztriai koncert után helyi notabilitások hívták díszvacsorára a magyar zenészeket. Beleadtak apait-anyait a vendéglátók. Ferencsik azonban egy idő után egy ifjú kollégáját kérte, hozná el szállodai szobájából az ógörög antológiáját. Ezt az ógörög szöveget olvasgatta, míg a többiek itt ragadtak a hétköznapi dimenzióban. Történt mindez Linzben, de eshetett volna másutt is.

Jandó Jenőt professzorai hívták tanársegédnek a Zeneakadémiára. Úgy tudja, diákjainak még nem volt rá panaszuk. Tanárként igyekszik tanítványai bőrébe bújni. Nem szeretne kis „jandókat” képezni. Pedagógiájának lényege: azt kell játszani, ami le van írva a kottában. Ügyelve artikulációra, a világos struktúrára, szép hangra. Nem mellékesen: tanítása a hétköznapokra is transzponálható. Csak az a kérdés, van-e ott éppen kotta.

Diákjainak arról sosem beszél, miről szól egy mű, mit gondolt alkotása közben a szerző. A tehetség úgyis érti.

Jandó Jenőt a tanítás ma is inspirálja, elgondolkodtatja. Segít válaszokat találni arra, mit miért kell úgy csinálnia hivatásában.

Aki komolyan veszi a dolgát, az aligha válik a rutin rabjává. A Kossuth-díjas zongoraművész ma is feszült minden fellépése előtt. Csak akkor oldódik, amikor megszólaltatja az első hangokat. Úgy mondja: akkor kezd élni a zene világában. S mi van azon túl? Hát a sokféle univerzum. Meg ez a nagyon hétköznapi. Türelmetlenségeivel, meg nem értéseivel, érthetetlenségeivel. Van rá szeme, persze hogy van.

Eltűnődik: mi sülne ki abból, ha egy zenekar tagjai dafke egymás ellenében játszanának. Csak mert mást gondolnak a világról. Harmónia nem, csak büntetés a publikumnak. Az jut eszébe, hogy mennyit játszott Lamberto Gardelli vezényletével. Az olasz mester is különösképpen szerette Mozartot. Példaszerűek az osztrák zseni operái. Tökéletes a szerző szituációs ismerete, a művekben nincs üresjárat, minden megy előre, ahogyan a karakterek beszélgetnek, kontratálnak.

Az akadémiai gyakorlóteremben a mozaikos ablaküveg színes fénypamacsokká szűri a napsütést. Megoldódnak a hétköznapok gondjai. Mozartot kellene hallgatnia mindenkinek.