Holnapoló

Marafkó László csak nemrégiben jelentette meg önéletrajzpótló korrajzát, a Lapzárkát (mi is írtunk róla, dicsérőleg), s máris itt a következő kötet, a válogatott verseket felvonultató Holnapoló. (Ez már nem egyszerűen betakarítás, ez egyenesen kasza – de ennél nagyobb bajunk ne legyen, se nekünk, se a szerzőnek.)

A Lapzárkában részletesen megismerhetjük a fiatalember kezdő lépéseit az irodalom világában (aztán a többi, középhaladó és haladó lépést is természetesen), megtudhatjuk, hogyan bontakozott ki költői énje, hogyan születtek első versei, kik gátolták, kik segítették a pályán. Voltak, akik ebből az önéletrajzból tudták meg, hogy Marafkó voltaképpen költő: hiszen a többség szerkesztőként, újságíróként, novellistaként vagy regényíróként tartja számon.

Pedig gyanakodhattunk volna. Részben, mert az ő nemzedéke nagyjában-egészében költőként indult. Egyfelől, mert mikor legyen az ember költő, ha nem fiatalon, másfelől meg azért, mert a konszolidáció első évtizedei igazán a versek évtizedei voltak. Ahogy a hetvenes évek elején mindenki filmrendező akart lenni, ahogy a nyolcvanasban közgazdász, az ötvenesben meg focista, úgy a hatvanas évek eleje a költőké. De főleg azért, mert Marafkó, bármit csináljon változatos pályája során, voltaképpen mégiscsak lírikus. A szó eredeti értelmében. A világhoz való viszonya teszi azzá. Akár ír éppen verset, akár nem.

De, miként a Holnapolóból is kiderül, jobbára ír. Ifjan többet, később kevesebbet. És persze változik a hang, változik a hangerő, változik némileg a forma is, csak a lírikus attitűd nem változik, a nyelvhez való – hol játékos, hol komolykodó – viszony. Így aztán a versek (az első 1960-ból, az utolsó előtti 2009-ből) így, együtt megint csak egyfajta önéletrajzot is írnak: rejtőzködőbbet, áttételesebbet, mint a marafkói prózák, de mélyebbet, örvénylőbbet egyben.

Jolsvai András