Hogy úszik el...
Látod, Attila, hogy úszik el? Minden. Kenyér, szabadság, munka, jó szavak... Az éjben tapsikoló jázminok. A múlt, ami össze van torlódva. A karó meg a virág. A medvetánc. A kész és mégis csonka leltár. A szellem és a szerelem. A dadogó lét. Itt ez a szobor. Ami van, széthull darabokra.
„Felelj –
innen vagy?”
Itt a helyed, a Dunánál, e belvárosi éjben? Komor ég alatt üldögélek – írtad. S vajon meddig? Hány hét a világ, mit gondolsz? Mégis, magyarnak számkivetve...?
Rossz helyen ülsz, Attilám! Diszlokációs tévedés vagy. Mit keresel itt, az ágaskodó, neogót, nagyot álmodó Parlament tövében, amely túl akarta nőni a Brit Birodalom Házát? Mit keresel a délceg gróf Andrássy Gyula lovának hűlt helyén? Sokan vagytok ti szobrok errefelé. Ez itt „halmozottan problémás tér” – írta egy szakember. Nem való vagy te ide, Országház tövibe, bolondgombának! Nem vagy te képviselő! Hétszázötvenezer alapért. Jól hallod. Te, akinek havi kétszáz sose telt, az ám...
Zsebed a világ? Hisz üres! Szegény ember voltál te a lopók között.
Van hely föntebb is, lentebb is a parton, megmondta a magas hivatalosság, mért épp itt maradnál, ahol nem kívánnak látni? Szebb a korzó (kezdeményezőbbek a lányok), téresebb a hely a szigettel szemben. Ott is úszik dinnyehéj, korona, zenés sétahajó, sántikáló gyorsnaszád, vízi hulla, illúzióuszály.
Nem mindegy?
Nem! Hiszen azt mondtad: „Hanyag társadalmunkra szabatos szavam van.”
Pedig az hírlik: te vagy Kövér kedvence. Képzeld, hol ülhetnél csak, ha e házelnök Szabolcska Mihályt szívelné, vagy Szittya Attila Bendegúzt! És protekciód is van, volna a Házban. A kultúrkormánykeréknél egy „József Attila-díjas” áll, L. Simon László, és ugyanilyen kitüntetést tart a nachtkasznijában az államtitkár, a költőkolléga, az eltüntetésedtől, leértékelésedtől joggal visszarettenő Szőcs Géza.
Mit bánja sok törvényhozó? – kérded.
Magának rág mind, aki rág – tudod jól.
A lelkiismeret majd bekopog – reméled. Majd. Ám most még ott tartunk, hogy a semmi ágát is kivágják.
Az a baj, hogy 1944-ben neked még nem volt szobrod itt e téren. Mondhatnám úgy is: e téren le voltál maradva. Így aztán nem láthattad, amint a német csapatok megszállják Budapestet, amint Jaross Andor háborús bűnös, most még csak magyar királyi belügyminiszter betiltja a Szociáldemokrata Pártot, a Független Kisgazda Pártot és a Parasztszövetséget (majd a többit). A szakszervezetek élére pedig kormánybiztost rendel. (Tudod: szövőlány cukros ételekről álmodik... Hát most a torkára forrasztják.)
Korlátozzák a hallásszabadságot, megtiltják a külföldi rádiók hallgatását hat hónapos elzárás kilátásba helyezésével, majd elrendelik a teljes sajtócenzúrát. (Fortélyos félelem...) Vajon ilyennek képzelted? Ezt akarják „rehabilitálni”?
Na jó, hát nem az idejét akarják visszahozni e nehéz esztendőnek, az „ingerült időnek”, csak a terét. Amelyen ott állt Tisza Pista egész alakos és Andrássy Gyula meg a nagyságos fejedelem lovas szobra. Csak a teret akarják visszarendezni, „megtisztítani” a vörös gróftól, a zempléni fiskálistól meg az ’56-os miniszterelnöktől („a kormány a helyén van”), s ha a nagy anyagmozgatásban téged is odébb paterolnak – hát istenem! Paterolásban, tudod, nagyok vagyunk. Ahol dolgoznak, ott ugyebár hullik... Forgács, fej, guanó.
És még hátravan a ’44-es feketeleves. Október derekán őfőméltósága, a kormányzó úr a két pofon helyett – szorongatott helyzetében – inkább aláírja Szálasi Ferenc miniszterelnöki kinevezését, aki így egyetlen ugrással nemzetvezető is lesz. A te nemzetedé is, bizony. Itt, 1944 hősies terén. Jön a totális mozgósítás, a napi húszdekás kenyérfejadag, a Nemzeti Számonkérő Szék, az ország hadműveleti területté nyilvánítása, a kiürítés, a gettózás, az általános hadkötelezettség 17 és 70 közötti férfiakra, nőkre.
Hol voltál te akkor? Ezekben a vitézi, hevült hetekben? Hát a Fiumei úton, újratemetve. Sírodnál ott állt Radnóti Miklós is, még ép tarkóval, szétlövetetlenül. 1944 novemberében már ő is sírban, tömegsírban. Békévé oldhatja ezt bármiféle emlékezés?
„Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak” – vigasztalta magukat Petőfi. Neked nem volt efféle illúziód. Úgy gondoltad: ha van elszámolnivalója a múlttal a kései maradéknak, hát „a sírt, hol nyugszik atyja, kellene megbotoznia”. Hiszen kitántorogtak innen, acsargó habon tovatűntek, s ha maradtak, éltek alávetettségben, legfeljebb a nyugdíjas állás, az altisztség alázatos reményében.
Rám tekint pártfogón e század – írtad. Valóban? És a következő is, amiben most gázolunk? Finomul a kín? Vagy nagyon fáj?
Nem marad utánunk egy halom szépen rendbe rakott, hasított fa sem. Csak ez az indeterminált világ. Mozgó sírok, áthelyezett szobrok, meghamisított történelem.
