Hitler hóshow-ja

Az Osztrák–Magyar Monarchiában született majdani germán vezér szerette a hegyeket. Akkor még az ecsettel és a hóval is jóban volt – ki sejthette Sztálingrád majdani katasztrófáját? A felső-bajorországi vidék nem is volt oly messze Ausztriától.

A müncheni Karl Ritter von Halt (1891–1964) vezetésével a festői Garmisch-Partenkirchenben szerveztek 646 versenyzőnek, köztük nyolcvan nőnek egy vidám téli sportünnepet 1936 februárjában.

Alig 700 méterrel a tengerszint felett szárnyalhatott az olimpiai eszmét amúgy nem imádó nácik imázsfényező jeges fantáziája. Adolf Hitler védnökségével és a viszonylag szűk sportolói körrel nem is volt ez annyira ördöngös dolog. Persze korszerű infrastruktúra, tereprendezés is kellett; aggódó környezetvédők még nem fékezték a favágók, kőművesek tettvágyát.

Nyolc sportágban, tizenhét versenyszámban mérték össze tudásukat a bajnokjelöltek. A berlini propagandaminisztérium és a belügyi tárca égisze alatt 1933-tól folytak az előkészületek. Korábban nemigen volt téli nemzetközi viadalra, sok száz sportoló és nézők ezreinek befogadására, elszállásolására alkalmas régió Németországban. Az olimpia rendezési jogáért Svájc (St. Moritz) és Kanada (Montreal) is csatasorba állt, de Adolf Hitler diktatúrája lett a befutó.

Alig száz kilométerre a frissen megnyílt dachaui koncentrációs tábortól – másfél-két óra rabomobillal – az Olympia-Skistadion volt a történések egyik fő helyszíne. Persze nem csupán szurkolói voltak a sportünnepnek. Richard Strauss, miként rengeteg garmischi lakos, ellenezte, hogy a települését 1935-ben összevonják a szomszédos Partenkirchennel. A kivetett új községi adó is bosszantotta az embereket. De hiába tiltakozott a nép. A dühös zeneszerző egyenesen „a sportgarázdaság finanszírozása” (de szépen fogalmazott a mester!) miatt háborgott. Ám a városka elöljárói müncheni meghívót kaptak, és a gauleiter a lázadókat levegőváltozással fenyegette meg. Senki sem akart beutalót az új, közeli lágerbe.

A Führer 1936. február 6-án nyitotta meg a IV. Olympische Winterspielét. Az eskü szövegét a síző Wilhelm Bogner mondta el. Karl Ritter von Halt, a háború után az NSZK-ban is sikeres sportfunkcionárius, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság német tagja – némi „Marschmusik” és karlengetés után – a megnyitón kijelentette: „Mi, németek, az olimpiával is meg akarjuk mutatni a világnak, hogy hűen vezérünk és kancellárunk parancsához, a békéért és a népek közötti megértésért munkálkodunk.”

Magyarországról 25 versenyző utazott Dél-Németországba. A Rotter Emília–Szollás László műkorcsolyapáros bronzot nyert – így a magyarok a franciákkal holtversenyben az éremtáblázat tizedik helyén végeztek –, míg számos nemzet (hó)labdába sem rúgott. Jugoszláv és román szomszédaink például nem értek fel a dobogóra, s az olasz zászlót sem lengette a bajor szél. Benito Mussolini röhögött a markába Rómában, amikor megtudta, hogy az éremversenyben a norvégok kerültek az élre hét arannyal. A házigazdák másodikak lettek (3 arany, 3 ezüst), míg a svédek eggyel több éremmel (2 arany, 2 ezüst, 3 bronz) a harmadik helyet szerezték meg. A finnek következtek hat medállal, míg a svájciak és az osztrákok a vártnál gyengébben teljesítettek, miután síoktatóikat profinak minősítette a NOB, és nem engedte rajthoz állni. Nagy-Britannia, az Egyesült Államok és Kanada előzte még meg a magyarokat.

A versenyeket a korabeli tudósítások szerint egymillió ember követte figyelemmel Garmisch-Partenkirchenben és környékén, és sok millió a rádiókészülékek mellett. Ez volt az első olimpia, amelyről a Magyar Rádió helyszíni beszámolót adott, az első élő közvetítés a Belgium elleni jégkorongmérkőzésről (11:2) hangzott el.

Február 16-án százötvenezer ember látta a versenyzőket és a IV. téli olimpiai záróünnepségét – ez rekord volt az ötkarikás viadalok történetében, s igazi propagandasiker Hitleréknek.