Szombaton zsinagógába, vasárnap katolikus templomba – A terézvárosi plébános zsidómentő akciója

A budapesti, Nagymező utcai Avilai Nagy Szent Teréz-templom átépítésekor kerültek elő olyan dokumentumok, amelyek egy bátor pap tetteiről tanúskodnak. Hévey Gyula (1883–1953) plébános a Horthy-korszak végén, 1944-ben sok ezer zsidó honfitársa életét próbálta úgy megmenteni, hogy megkeresztelte őket. Nem rajta múlt, hogy mindez aztán nem sokat ért a vészkorszakban. De az kétségtelen, hogy azon kevesek közé tartozik, akik komoly kockázatokat vállaltak, és ezért megérdemli, hogy nevét az utókor megismerje és megjegyezze.

2019. december 21., 07:30

Szerző: Dési János

Magyarország német megszállása, 1944. március 19-e után végveszélybe került a magyarországi zsidóságnak már a puszta léte is. A történet nem Auschwitz gázkamráiban kezdődött (vagy éppen ért véget). Nem árt felidézni, ami előtte történt, a ma gyakran mentegetni próbált Horthy-korszakban. 1938-tól igazán nagy sebességre kapcsolt a zsidók ellehetetlenítése. Megfosztották őket mindennapi megélhetőségüktől, kiebrudalták állásaikból, kiszorították az iskolákból, elkobozták földjeiket. Végül pedig már lakóhelyüket is el kellett hagyniuk, és sárga csillaggal bélyegezték meg őket.

Közben módszeresen folytatódott az európai zsidók millióinak legyilkolása. S ha a magyarországi zsidók jó része homokba is dugta a fejét, a végzet egyre közeledett. Kérdés persze, hogy tudták, tudhatták-e, mi történt például Lengyelország vagy a Szovjetunió megszállt területein. Bár a hírek nem áramlottak úgy, mint manapság, jó pár kutatás igazolja, hogy voltak, lehettek ismereteik, csak sokan legfeljebb nem tudtak mit kezdeni az információkkal. Vagy reménykedhettek a „hagyományos magyar keresztény lovagiasságban”, netán abban, hogy a felszabadítók előbb érnek ide, mint a gyilkosok.

Közösségi stratégia tehát nem létezett sem az önmentésre, sem a „keresztény magyar” társadalomban arra, hogy megóvják magukat, illetve honfitársaik százezreit. Eben a helyzetben nyilvánvalóan sokan próbáltak saját magukért tenni valamit, már amennyire ez lehetséges maradt a mind teljesebb jogfosztás és kifosztás mellett. Mint Ungváry Krisztián írásaiból tudjuk, jelentős részben Matolcsy Mátyás javaslata alapján a Horthy-korszak szociálpolitikájának lényege az volt, hogy a lehető legtöbb dolgot el kell venni, el kell rabolni a zsidónak minősített emberektől, és azt a „keresztény magyaroknak” adni. Ezzel jövedelemhez, javakhoz juttatták a szegény, de igaz magyarokat, miközben a zsidóságot megfosztották polgári létük alapjaitól. Hatásuk, gazdasági befolyásuk, lehetőségeik már csak ettől is erősen visszaszorultak.

A sorra megjelenő jogfosztó zsidótörvények és rendeletek azt mutatták, hogy Horthyban és körében igazán talán mégsem lehet bízni, még ha például a Kállay-kormány idején akadtak is biztató jelek. A megmaradt és cenzúrával agyonnyomorított, anyagi lehetőségeitől elvágott, papírhoz jutásában korlátozott zsidó újságok, mint a Lévai Jenő által kiadott Képes Családi Lapok, foglalkozott ugyan néha a kivándorlás lehetőségével, de megvalósítása sokak számára elérhetetlen álom maradt.

Bár az 1941-ben elfogadott és Horthy által szentesített harmadik zsidótörvény már egyértelműen faji alapon határozta meg, ki számít zsidónak, mégis sokan reménykedtek abban, ha a kényszer hatására elhagyják őseik hitét, és kikeresztelkednek, akkor megmenekülhetnek. Ehhez viszont olyan papok, lelkészek is kellettek, akik vállalták az ezzel járó kockázatot.

A kockázat mértéke jól látható a korabeli nyilas lapokból, amelyek hangnemükkel megalapozták az amúgy a későbbi korokra is jellemző szélsőjobb beszéd stílusát. Az ország német megszállása után a Magyarság szerzője, Baky Klára így számol be arról, amit a Nagymező utcai Teréz-templomnál tapasztalt:

„Zsidó rüfkék a templomi padok tetejére ülnek, keresztbe rakják lábaikat és úgy diskurálnak görbelábú lovagjaikkal. Minden képzeletet felülmúl, amit látunk. Ilyen talán még soha nem is volt. (…) Így tehát az a faj, amely annak idején Isten fiát elítéltette Pilátussal, most érdekeinek védelmében ott tülekedik Krisztus egyháza körül, és izgatottan, dühöngve taszítja, tiporja faj- és sorstársát azért, hogy minél előbb bejusson a valójában gyűlölt épületbe.

(…) Bejutunk a templomba, szinte látni véljük, hogy a szentek szomorúan lehúnyják a szemüket. – Hát ide is eljutottak a zsidó tömegek?”

Aztán még megtudjuk az írásból, hogy a zsidók itt is üzletelnek, és még jól is élnek, mert cigarettához is jutnak. A lap egy másik szerzője, Maczki György (ellene a Népbíróság 1945-ben eljárást kezdeményezett) a templomban a káplánt vonja felelősségre, miért törhetett be ennyi zsidó a templomba. A pap így felel:

„(…) akik meg akarnak keresztelkedni, előbb egyházi oktatásban kell részesülniük.

Fotó: Picasa

– De amíg egy nem keresztény meg nincs keresztelkedve, addig az egyházi oktatást is templomon kívül kell hogy kapja.

– Igen, de mivel keresztény házakba nem mehetnek be, kénytelenek voltunk a templomban megtartani az oktatást.”

A szerző ezután még megjegyzi, hogy „Krisztus templomát valósággal meggyalázzák” a zsidók: „Nincs mentség arra, hogy a megfeszített Krisztus szent házában új kufárkodást vigyenek véghez! Nincs mentség arra, hogy elkeseredésbe hajszolják az igazi keresztényeket!”

Hévey Gyula és paptársai a fenyegetések ellenére sok ezer embert kereszteltek meg. A budapesti, Nagymező utcai Avilai Nagy Szent Teréz-templom plébánosa nem volt gyáva ember. Az I. világháború idején három évet töltött a fronton, többek között a Signum Laudist is megkapta. Ám most nem fegyverrel fenyegették, hanem a Horthy-rendszer politikájával, közhangulatával kellett szembefordulnia.

A Harc című nyilas lap – amelynek írása feltűnően hasonlít a már idézett Magyarság-cikkhez – annyit tesz hozzá: „A zsidóságnak ez a kíméletlen inváziója és érthetetlen türelmetlensége nem más, mint a legprofánabb megcsúfolása mindannak, amit örökéletű kereszténységnek, és etikai felfogásnak mondunk. Az ilyen megrohanás ellen tiltakoznunk kell, mert a katolikus egyháznak minden emberbaráti hitvallása mellett sem lehet célja, hogy néhányezer gazdag zsidónak megnyerése estén, régi, kipróbált és születése jogánál fogva keresztény tanokban nevelkedett hittestvérét elveszítse, és a templombajárástól elriassza. Ez ellen küzdenünk kell igenis, miden erővel.”

S hogy mennyire tisztában voltak Héveyék azzal, mit tesznek, az is bizonyítja, hogy amikor családok jelentkeztek keresztelésre, mindig előbb a szülőket keresztelte. Így amikor az anyakönyvbe be kellett írni a szülők vallását, már a valóságnak megfelelően írhatta oda, hogy római katolikusok.

Az egész történet azonban talán napvilágra sem kerül, ha pár éve a templom mai plébánosa, Horváth Zoltán át nem építteti a sekrestye irodáit. Amikor ott áthelyeztek egy ajtót, mögötte, egy befalazott szekrényben elrejtve megtalálták az 1944-es anyakönyveket, amelyeket minden valószínűség szerint az ötvenes években meghurcolt Hévey rejtett el. Ezek után a plébános már meg sem lepődött, amikor a Dohány utcai zsinagógában, ahol egy ünnepségen vett részt, két idős hölgy odaköszönt neki:

– Dicsértessék!

– Mindörökké – vágta rá a katolikus pap, majd hozzátette, azért mégiscsak szokatlan neki, ha itt így köszöntik. Mire a hölgyek elmondták: 1944-ben hivatali elődje megkeresztelte őket, hogy segítsen rajtuk, s azóta járnak szombatonként zsinagógába, vasárnap katolikus templomba.

Horváth Zoltán és kollégái azóta kutatják az akkori eseményeket, büszkék elődeik hősies, embermentő tevékenységére. A történetet most a washingtoni székhelyű United States Holocaust Memorial Museum (USHMM) munkatársai igyekeznek feldolgozni.

Ebben segíthet, ha felidézzük Lévai Jenő nemrégiben, a Múlt és Jövőnél megjelent naplóját (Csak ember kezébe ne essem én, 2016).

„Híre terjedt hamarosan, hogy a katolikus klérus, főképpen Serédi Jusztinián hercegprímás közbenjár az áttért zsidók érdekében. A hírnek volt alapja. Érthető tehát, hogy az életéért remegő, s minden szalmaszálba kapaszkodó pesti zsidóság egész nagy hányadán valósággal »kitérési láz« vett erőt. Különösen a terézvárosi plébános hivatalát ostromolták meg június végén, július elején az áttérni szándékozók. Tumultuózus jelenetek zajlottak le a Nagymező utca és a Próféta utca (ma Hegedű utca – A szerk.) között felsorakozó sárga csillagos tömegben. Lökdösték, ütötték, verték egymást a zsidók: ki juthasson előbb keresztvíz alá. A tömeggel szemben a plébános és káplánjai tehetetlennek bizonyultak, de feltűnt a »hitbuzgóság« a nyilasoknak is, akik élesen támadták a zsidókon túl a katolikus papságot, sőt a katolikus egyházat is. Ám ezzel sem elégedtek meg, hanem belekötöttek a templom előtt tömörült zsidókba is. A megbotránkoztató utcai jelenetek úgy elszaporodtak, hogy az érseki helynök kénytelen volt beleavatkozni. A plébániák ajtaját bezárták, s táblákon közölték; az áttérések szünetelnek.

Ezentúl az egyes zsidó házakban megbízottak írták össze az áttérni szándékozókat, csoportokba gyűjtötték őket, s egy-egy vallástanár vezetésével többnyire az óvóhelyen, háromhónapos tanfolyamokat indítottak. Természetesen e téren is sok a visszaélés. Pénzért azonnal is kiállítottak keresztleveleket, s hamis vallástanárok is tartottak térítő tanfolyamokat, állítottak ki katekumeni bizonyítványokat (a keresztény beavatás szentségeire készülő felnőtt).

Itt jegyezzük meg, hogy ténylegesen is igen sokan hagyták el vallásukat, bár igen nagy százaléka a jelentkezőknek később megbánta tettét, és visszalépett. Érdekes számadat: a Népszínház u. 31. alatti hatalmas csillagos házból kétszáznegyvenen jelentkeztek a tanfolyamra, s végül mindössze tizennégyen tértek át.

A július–augusztusi sűrű légitámadások alatt aztán az óvóhelyeken érdekes és jellemző jelenetek zajlottak le. Katekizmusokból tanultak, és egymást kérdezgették az áttérőjelöltek, ugyanakkor ijedtükben és félelmükben héber imákat mormoltak. A Smá Jiszráelt a szeplőtlen fogantatás és a szentségek mibenlétéről folyó értekezés váltotta fel. Ilyen óvóhelyi diskurzusok során hangzott el ez a jellemző mondat:

– Minden jó lenne a katolikus vallásban, csak térdelés után nem tudok felkelni

– hatalmas, molett hölgy panaszolta így el keserveit barátnőjének az elemi iskolás katekizmus lapjait gyűrögetve.

A három hónapi tanulási idő – véletlen végzetszerűséggel – éppen a zsidó ünnepekre esett. Az újév és a hosszúnap templomba járói között is tömegével voltak a kitérésre jelentkezettek. A templomi prédikációk közül különösen dr. Hevesi Ferenc ostorozta a szószékről élesen a hitehagyottakat. A prédikáció hatása nagy volt, s a templom elhagyása után Wosner templomgondnok a padokban néhány katekizmust talált. Talán jelképül, hogy azok tulajdonosai letettek áttérési szándékukról. Ugyanakkor a hithű zsidóság körében valósággal vallási téboly tört ki. Különösen sűrűn és napjában többször mondották el a könyörgő imát, a Sma Jiszraelt.”

A keresztelések csak az ostrom legdurvább napjaiban álltak le. A háború után a túlélők döntő többsége levetette a kereszténységét – de az biztos, hogy Hévey Gyula bátor tette azt mutatta, nem veszett ki a segítőkészség a társadalomból. Ma már azt is tudjuk, sok embert a kikeresztelkedés sem mentett meg. A németek és a magyar hatóságok „a zsidókra” vadásztak, legyenek bármilyen vallásúak. S kíméletlenül a halálba küldték őket.

 

(Ahhoz, hogy többet tudjunk erről a történetről, keressük azokat, akik tudnak róla valamit. Kérem, ha van erről ismeretük, írjanak a desijanos@outlook.com címre levelet.)

Két magyar nagyjátékfilm is versenyben van a hétfőn kezdődő Berlinalén az Arany Medvéért. Közönség és sztárok nélkül kezdődik az egyik legjelentősebb filmszemle, a 71 éves Berlini Nemzetközi Filmfesztivál.

Véget ért minden idők egyik legnépszerűbb elektronikus zenei duójának pályafutása. Olyan slágereket köszönhetünk a Daft Punknak, mint az Around The World, a One more Time vagy a Get Lucky.

 

Maga Edvard Munch írta rá Sikoly című híres képére, hogy "csak egy őrült festhette.” A Norvég Nemzeti Múzeum szakemberei infravörös vizsgálatnak vetették alá a festményt, és ezt állapították meg.