Hernádi Judit: „Nem a szerelmen van a hangsúly, hanem a tiszteleten”

– Elrugaszkodást jelent Emmi, a hatvanas takarítónő karaktere a biztonsági zónától, amibe a rendezők gyakran elhelyeznek? Szeretnek díva szerepkörben látni.

– Minden szempontból kimozdulás ez a szerep. Emmi nem színésznő típus, aki villog, a társaság középpontjában áll. Valójában szemlélő, figyelő, belül szinte nem is létezik. Nem kivetíti magát, hanem befogad másokat. Érdekes helyzet, hogy amikor bejövök a színpadra, az első dolog, ami elhangzik rólam az, hogy öregasszony. Először gondolkodtam magamban, hogy na azért ez túlzás, aztán rájöttem, attól, hogy nem szoktam hozzá, mert az életben nem így működöm, lehetnék öregasszony.

– Ez döntés kérdése egy színésznő esetében?

– Nem tudom. Vagyok, amilyen vagyok, nem is akarnék olyan lenni, mint Emmi, de simán lehetnék. A nyitottságában hasonlít rám. Szeretek másokra nyitottan viselkedni.

– Lelkileg mélyre üt ennek az asszonynak a magánya, az elhagyottsága?

– Én igazából soha nem vagyok egyedül. Nagyon jól elvagyok magamban is,  elfoglalom magam az életben. Vélhetőleg az a nagy különbség köztünk, hogy Emmi takarít, én meg „csak” eljátszom, hogy takarít.

– Ez a nő szembemegy a saját előítéleteivel is, amikor egy este találkozik a nála jóval fiatalabb marokkói vendégmunkással, és hirtelen megváltozik az egész addigi élete...

– Biztos van olyan, aki hatvan éves korában megtalálja az igaz szerelmet. Nem ez a történet lényege, sokkal inkább az, hogy egymásra vannak szorulva emberek, egymást segítve tudnak élni. Nem a szerelmen van a hangsúly, hanem a tiszteleten. Ennek a két embernek szüksége van egymásra, valami olyasmit adnak egymásnak, amit nem kapnak meg másutt. A nő kiáll a fiú mellett, aki gyengébb attól, hogy idegen. A környezete elfordul Emmitől, és mire visszafogadják, addigra ő is eltávolodik Alitól, idegenként kezeli. Vét a barátság vagy a szerelem ellen.

– Mit nem kap meg Emmi a környezetétől?

– Vákuumba kerül az életében. Nincs igazi feladata, a gyerekei felnőttek, a férje meghalt, de még van benne annyi energia, hogy valakire oda tudjon figyelni. Ebbe az ürességbe lép be Ali, a marokkói fiatalember, akinek szüksége van ilyen fajta figyelemre, támaszra.

– Rokon vonás kettőtök között, hogy te sem akarsz megfelelni az elvárásoknak?

– Igyekszem a sémákból kihúzni magam, bár ma már sokkal kevésbé vagyok lázadó – a koromnál fogva is. Megengedőbb lettem. A lázadás fiatalkori állapot. Idősebb korban egyetlen dolgot lehet tenni, támogatni a fiatal lázadókat.

– Növeli az előadás tétjét, hogy az „idegenekkel” szembeni elutasító társadalmi közegre reflektál?

– Fassbinder filmje azért született meg, mert a hetvenes évek Németországában nagyon nagy volt az ellenállás a bevándorlókkal szemben, és ez eléggé rokon a mi mostani közérzetünkkel, hozzáállásunkkal. A darabon belül van egy másik, pozitívabbnak mondható válasz erre a problémára, mint a teljes tagadás, amiről azt gondolom, hogy öngyilkos dolog. Remélhetőleg szívmelengető és szórakoztató is lesz a mi előadásunk mindamellett, hogy nem lehet nem észrevenni, hogy az idegenekről, a menekültekről szól.

– Alföldivel utoljára a Nyugalom című filmjében dolgoztál rendezőként. Színpadon is ritkán voltatok partnerek. Mennyire inspiráló a közös munka?

– Először a Hosszú út az éjszakába című előadásban játszottunk együtt a Pesti Színházban. A fiamat alakította, nagyon megkedveltük egymást. Aztán Szegeden rendezett a Szentivánéji álomban, majd szintén Szegeden a Szabadtéri Játékokon a Csárdáskirálynőben. Amikor a Nemzetiben hihetetlen kivirágzásnak indult a karrierje, eljártam nézni az előadásait. Néha eszembe jutott, hogy jó volna vele dolgozni. New Yorkban voltam éppen, amikor felhívott, hogy elvállalnám-e A félelem megeszi a lelketben Emmi szerepét. Elolvastam a szöveget, és rögtön tudtam, hogy igent mondok rá. Robi olyan rendező, aki pontosan tudja mit akar. Remélem, sikerül teljesen odaadni magam ennek a történetnek. Az Alit alakító Bányai Kelemen Barna  pedig olyan partner, akinek jó a szemébe nézni.