Három az egyben

„Szupersztár orgonaművész és a régizene hazai mestere” – szólt a némiképp barokkos cím, amelyet a Zeneakadémia február 17-i koncertjének adott a rendező Filharmónia Magyarország. Cameron Carpenter nyolc éve járt már Budapesten, akkor a Müpa nemes egyszerűséggel „az orgona Paganinije”-ként aposztrofálta. És mivel a Müpa rengeteget tett azért, hogy a hangszerek királynőjének ázsióját megemelje, a műfajnak külön rajongótábort gyűjtve, most kiemelt érdeklődéssel vártam a hangszer öltözésében és színpadi megjelenésében is extravagáns képviselőjét.

Az est címe valójában három koncertet takart. Az első félidőben szólódarabokat hallhattunk Bachtól, eredeti orgonaműveket és átiratokat. Már az első mű (az f-moll fantázia és fúga) alatt éreztem azt a csalódást, amelytől egyre kevésbé tudtam szabadulni: át vagyok verve. A zenék sem vertikálisan, sem horizontálisan nem szólaltak meg. Vertikálisan szükség volt az agyunkra, hogy egy-egy akkord nem egyszerre elhangzó részeit, a különböző szólamokat fejben egyberendezze. Horizontálisan pedig nem bontakoztak ki a zenei mondatok, mert Carpenter minden nehezebb, sűrűbb résznél lassított, akár egy gyerek a növendékhangversenyen. Egy darabig próbáltam magamat győzködni, hogy ez valamiféle posztmodern értelmezés, ne adj’ isten dekonstrukció, mely épp a hallgatót igyekszik bevonni a mű újrafelépítésébe. A sokadik mellényúlás (a pedálok esetében félrelépés) után elengedtem ezt a gondolatot, és abban bíztam, hogy a three in one koncertből a másik kettő majd kárpótol.

És így is lett. A szünet után a Nemzeti Filharmonikusok egyáltalán nem kamarazenekari felállásban kaptak helyet a színpadon, a kamaraméretű Purcell Kórus előtt. Mendelssohn alig ismert korálkantátáihoz épp erre volt szükség – a barokk alapokon álló, mégis félreérthetetlenül romantikus művek énekszólamai elsősorban a mély hangszerszólamok puha párnáin érvényesülnek és szállnak a magasba. Vashegyi György ismét új élménnyel ajándékozott meg bennünket, valami olyasmivel, amelyről hiába próbál lebeszélni a koncert műsorfüzete (mondván: „a korábbi érdektelenséget bizonyos fokig magyarázza, hogy stílusában Mendelssohn itt kifejezetten bachi mintákat követ” – ami még csak nem is igaz, még kevésbé logikus). A mérete ellenére finom zenekari hangzás, a mindig nagyon jó énekkar mellett kiemelném Borka Ákos ízléses és szép baritonszólóját.

A „harmadik koncerten” egy stílusában szintén romantikus, mégis nagyon távoli versenymű következett: a luxemburgi zeneszerző, Josef Rheinberger (1839–1901) g-moll orgonaversenye. Itt ismét Carpenter ült az orgonához (a Mendelssohnt másnak adta át), és bár kicsit végig az volt az érzésem, hogy a nemcsak általam ismeretlen műnek ez alighanem a gyakorlótempója, az előadás rendben lement, sőt kimondottan pozitív csalódást hozott. Itt a zenekari belépések nem sikerültek mindig egyszerre, cserébe a vonóskart ki-
egészítő két-két trombita és kürt fújhatott nagyokat, a mű végén valamiféle katarzist is érezhettünk – volna, ha nem jön Carpenter két ráadásának végre meggyőző (sőt lenyűgöző) technikájú zenei ízlésficama, mely után végképp nem tudtam, milyen koncertet is hallottam. Legközelebb talán elég lenne ebből a negyedik műfajból rendezni Carpenternek orgonahangversenyt.đĐ

(Szupersztár orgonaművész és a régizene hazai mestere, Zeneakadémia, február 17.)