Harc a szerelemért – démonokkal
A cím a borítón (A szerelemfüggő) és az írói hírnév (a fél tucatnál több szerelmes regény) ismét szívszorongató szerelmi történetet ígér. Ezt is megkapjuk, de még valami mást is, valami újat, megrázót. Az író fejlődik, megírt és megíratlan történeteinek sodrában halad előre, egyre mélyebben merít.
Lévai Katalin már előző regényében, az Anyám évszázadában jelezte, hogy szeretne kibújni a szerelmes történeteket közreadó, érzékeny lelkű írónő ráaggatott jelmezéből. Tavaly megjelent könyvében a történelmet fogta vallatóra, pontosabban saját, személyes történelmét, ahogy ő és szerb bevándorló családja látta és élte át a huszadik századot.
Persze az írói személyiség, az érző, szeretetre és szerelemre vágyó nő előző regényében sem tudott elrejtőzni. A történelem menetét izgalmas szerelmi történet cselekményszálára fűzte fel, egy megszenvedett és későn megkapott, holtomiglan-holtodiglan tartó kapcsolatra. Amilyen talán nincs, nem volt s nem is lesz. Ám ha elolvassuk a könyvet, neki elhisszük, hogy volt, van és lesz, és emléke élni fog bennünk, ha olyan érzékletesen van megírva, ahogy ő tette.
Ezúttal nagyobb fába vágta a fejszéjét. A lélektan nem könnyű területére kirándult, olyasmiről ír, amiről eleddig nem túl gyakran írtak, legalábbis nem hazai irodalmunkban. Úttörő bátorsága megérdemli a figyelmet. Egy szeretetre vágyó, a kispolgári családi élet összes borzalmát átélő fiatal lány történetét vetíti elénk, aki nem kapja meg ezt a szeretetet, pontosabban nem úgy, ahogy a társadalom elfogadná tőle. Egy eszménybe szeret bele, ahhoz próbál élő alakot keresni, aminek a vége kiközösítés lesz, mert vonzalmának tárgya egy nála idősebb, érett, családos asszony. Tanárnő, akinek az irodalom örökszép rejtelmeire kellene megtanítania őt, ám ehelyett az érzelmi élet és az azonos neműekhez való vonzódás örvényével kell megküzdenie.
Mit tehet Emma, a jómódú és konszolidált polgári miliőben élő tanárnő, akit a lelke mélyén nem elégít ki tisztes jólétben és hozzá illő, békés unalomban csordogáló családi élete? Talán szabadulna belőle, de nem a szerelemre lobbant tinilány zaklatását, felkínált szerelmét elfogadva, belebonyolódva egy bizonytalan, a közösség nagy része által elvetett kapcsolatba. Még akkor sem, ha a fura lehetőség egy idő múlva csiklandozza halványuló érzékiségét. Másfajta, érzelmileg teljesebb élet lehetőségét villantja fel előtte. A csábítás nagy, de a társadalmi elutasítás, a megbélyegzés még erősebb.
A szerelemfüggő főhőse, Elza megengedett és meg nem engedett eszközökkel küzd. Levelekkel bombázza szerelme tárgyát, kutakodik utána, intrikákat sző és intrikák foglya lesz. Mindent megpróbál, hogy szerethessen és szeressék, hogy megszabaduljon előéletének és életének nyomasztó árnyaitól, vagy, ahogy az írónő szívesen fogalmaz, démonaitól. Démonoktól, amelyek valamennyiünkben ott élnek, s csak rajtunk múlik, meg tudunk-e küzdeni velük, vagy elhatalmasodnak felettünk. A könyv erre ad választ. Ne áruljuk el, milyet, ne fosszuk meg az olvasót egy érdekes történet végkifejletének izgalmától. Elza érzelmi viharait átélve feltárul előttünk egy kisváros fullasztó légköre, ahol minden a helyén van, ahol mindent megtalálsz, csak éppen igaz szeretetet, szerelmet nem; pedig Lévai Katalin hősnője, mint mindegyik korábbi, most is erre vágyik.
Az írónő összes eddigi regényében fellelhetjük az önéletrajzi ihletést. Betekinthettünk a politikai élet boszorkánykonyhájába, amikor elvitt bennünket a brüsszeli Európa Parlamentbe, és megismertetett minket a szerb közösség otthonosan meleg, sajátos világával. Vajon mennyiben önéletrajzi ez a könyve? Szemfüles riporterek kicsikarták a beismerő vallomást. Elmondta, ő maga is átélte ezt a dilemmát, a zaklató elutasítását, ám vele együtt a részvétet is; hiszen az is szenvedő ember, aki a terhedre van, segítségre szorul – talán éppen arra, amit tőled kaphatna meg. Ettől olyan izgalmasan emberi a regénye.
És még valamiért. Van benne egy figura, aki – visszatérő motívum Lévai Katalin írásművészetében – a leginkább „lévais”. Ha lenne a legrokonszenvesebb nagymama megalkotásáért járó irodalmi díj, minden bizonnyal Lévai Katalin kapná még. Szinte minden könyvében előbukkan a nagyi, aki mindig és jó időben szolgál eligazítással a szív és a lélek labirintusában. Ő lenne az igazi Lévai Katalin? A kortalanul fiatal, megértő, gyengeségeinket megbocsátó és kiutat ígérő író? Aki mostani könyvének hősét arra készteti, hogy megküzdjön démonaival? Mi lesz a harc vége? A végeredményt az utolsó oldalakon tudjuk meg, végigizgulva a történetet, egy fiatal lány személyes drámáját. Tanulságát levonva úgy érezzük, ez a könyv segíthet bennünket abban, hogy megszabaduljunk saját kísértő árnyainktól is.
Földeák Iván
