Harag

Ez az amerikai film világossá teszi, hogy a győzelem küszöbén, 1945 áprilisában, az utolsókat rúgó-rángatózó náci Németország sarában-poklában is fel lehetett bukni, és az ár, amit a küzdelemért-győzelemért fizetni kellett, valójában kigazdálkodhatatlan. A nyertesnél is veszteség.

A klasszikus drámai hármas egységnek – ahol tér és idő és cselekmény megbonthatatlanul kapcsolódik össze – leginkább kínálkozó helyszín egy tengeralattjáró fedélzete, egy repülőgép hermetikusan zárt kabinja vagy egy tank szűkös belvilága. Ezúttal egy amerikai páncélosban vannak hőseink, négy veterán és egy újonc, akit még meg kell tanítani a háborúra: ölni és sercinteni. Mindent túlélni a ravaszra tapadva. Túlélni a golyózáport, amelyet mi magunk zúdítunk az ellenségre. Túlélni a többiek elvesztését, túlélni s ott hagyni az ismeretlen szerelmest a romok alatt, mert menni kell tovább. Új romok felé.

A bajtársiasság szép dolog, de a befogadást, a bizalmat, a szolidaritást ki kell érdemelnie az ezredírnokból frontgéppuskássá előléptetett újoncnak. Csak akkor bízhatunk meg benned, hogy osztozol a sorsunkban, ha magad is öltél már, közvetlen közelről, a szemünk láttára. És ha siránkozó fogolyra emeled a pisztolyt, ne gondolj a genfi egyezményre. Nem érvényes. Nem érvényes semmi más, csak a harag. Az elpuskázott életünkért. A sárért és vérért. Ha nem tudsz gyilkolni, veszélyes vagy ránk. Ha tudsz, akkor magadra.

Nem „háborús kalandfilm”, hanem mélyen kiábrándító tragédia ez, hősök nélkül, s csak a végén megy át mitologizáló, kétségbeesett heroizmusba, amelynek csapdájából még egy menekülést kínáló csapóajtó vezet kifelé, a puszta olajos, véres, sáros földre, ahova visszakerülünk.

Tempóproblémái ellenére is megnézésre érdemes film, Brad Pitt és társai részvételével.

(Írta és rendezte: David Ayer.)

Bölcs István