Görcsök, félmondatok

- Van összecsengés saját személyisége és Jászai Mari karaktere között?

– Hasonlóan maximalista vagyok, a pályára kerülésért is megküzdöttem. De Jászai Marinak sokkal keményebb útja volt. Én például szerető, támogató családból indultam.

– Főiskola előtt három évet töltött a Nemzeti Színház Stúdiójában. Könyvelésében stúdium, vagy más?

– Zsámbéki Gábor és Székely Gábor éppen akkor vették át a színház vezetését. Bekerültem Zsámbéki híres Konyha című rendezésébe, részt vehettem a „kétestés” Henrik prágai turnéján. A teátrum stúdióját pedig bodnár Sándor fémjelezte. Képzelni sem lehet jobb pályakezdést.

– Amikor már diplomázva pályára lépett: szakma és publikum egyaránt felfigyelt érkezésére. Mindemellett mennyiben meghatározó, hogy a főiskolán nem Zsámbékiék, hanem Szirtes Tamás osztályában végzett?

– Nem a Katona Józsefben, hanem a Madáchban kezdtem a szakmát. A teátrum már túl volt Ádám Ottó legerősebb korszakán. De egyre komolyabb feladatokat kaptam. A közönség részéről is éreztem a szeretetet. Miközben tény: a Madách legjobb előadásait sem övezte olyan szakmai figyelem, amely az úgynevezett művészszínházak esetében természetes. Ebből is tanultam valamit az életről, és legalább nem „szálltam el” magamtól.

– Pályafutásának „szakaszossága” színészi helykeresést sejtet. Talán ezért is kapták fel sokan a fejüket, amikor megpályázta a debreceni színház igazgatói posztját. Jászai Mari habitusába belefért volna a direktori pozíció?

– Ő olyan erővel építette színészi lényét, amibe talán nem fért volna bele, hogy közösségért kezdjen létezni. Színészeknél a személyes „én” olykor mindent felülír. Persze ilyen karakter is lehet direktor, de akkor övé minden főszerep.

– Ön miként lett más?

– Mindig csapatépítő, egységben gondolkodó rendezőkkel dolgoztam. Azt tanultam: a színház akkor képes maximumra, ha mindenki együtt tud lélegezni. A debreceni pályázat kapcsán Gremza Péterrel úgy éreztük: mi erre képesek vagyunk, ami reményeim szerint a társulatot is inspirálja.

– Gremza Péter nemzetközi hírű koreográfus eredetileg a direktori posztra pályázott. Ám aztán művészeti vezetőként indult ön mellett. Miért állt el eredeti szándékától?

– Többször átgondolva a dolgot, végül úgy vélte: hosszú külföldi pályafutás után nem igazán látja át a honi közéleti, színházi viszonyokat ahhoz, hogy egyedül pályázzon a tisztre.

– Az ön döntése Vidnyánszky Attilát is meglepte, de aztán támogatta. Pedig pályázatában progresszív, reflektív színházat ígért, ami elvben ütközik a Vidnyánszky Attila elnökölte Magyar Teátrumi Társaság eszményével, „a remény színházával”.

– A progresszió nem azt jelenti: belekoccantjuk az ember fejét a piszkába. Hanem például azt: a színház nyelvén is bizonyítjuk, hogy az ember bármilyen mélységből vissza tud jutni a felszínre.

– Ennek ellenpéldájaként Alföldi Róbert Nemzetijét szokták emlegetni. Ismeri a munkáit?

– Az Új Színházban láttam a Három nővér-rendezését. Ha nem a legkedvesebb kollégáim játszottak volna benne – szakmai szempontból egyébként kiválóan –, már a szünetben eljövök. Az előadás az emberi lét reménytelen sötétségéről szólt. Azt gondoltam: ez nem lehet a színház célja.

– Egyszer úgy fogalmazott: kevésnek tartja, ha a színház csupán szociografikusan ábrázolja a valóságot, és nem érzékelteti a madáchi üzenetet: „...ember: küzdj és bízva bízzál!” Ám Alföldi színházának sikere talán azt is bizonyítja: erőt adhat, ha a néző maga keres válaszokat a színpadi töprengések során felvetődő kérdésekre.

– A jó színház természetesen kerüli a didaktikus válaszokat. Ám annak lényegét, amit ön feszeget, csak konkrét előadások révén lehet megérteni. Máshonnan közelítve értelmetlen vitákba futunk.

– Idei évadnyitóján említette: Vidnyánszky Attila első nemzetibeli rendezése, a Vitéz lélek vendégelőadás lesz majd a Csokonai Színházban. A Nemzeti pedig sorra tűzi műsorára az új direktor korábbi debreceni munkáit. Az ön színháza miként nyeri majd el saját karakterét?

– Minden város közönsége különbözik némileg szellemi és ízlésbeli értelemben. Azt a hangot, követhető tempót szeretném megtalálni, amelyben előrébb tudjuk léptetni egymást a közönséggel. Attila talán kicsit előreszaladt ez ügyben. Más közegben, nyugodtabb szakmai környezetben nagyobb hatást ért volna el erősen progresszív színházával. Amelyet egyébként külhoni vendégjátékaink elfogultságoktól mentes közönsége sokkal inkább befogadott.

– Ön szerint van bármi értelme eszmék által megosztott színházszakmai társaságoknak?

– Annyi biztos: az adok-kapok nem vezet sehová.

– Azért Vidnyánszky Attila is beszélt már a „meccsezés” eredettörténetéről. Ön pedig egyszer elmondta, hogy a kilencvenes évek közepén figyelmeztette egy színházi potentát: más világnézettel rokonszenvezve előrébb tartana a pályán. Az ön nem titkolt értékrendjéből sejthető: nem az úgynevezett nemzeti elkötelezettségét kérte számon. Tudható, hogy ki volt az illető?

– Más a fontos. Nem akarok indulatokat korbácsolni. Különben ő már talán nem is emlékszik az epizódra.

– Mindenesetre a félmondatok csak a görcsöket tartósítják. Ahogy az Alföldi-féle Nemzeti Színház „együtt lélegző” csapatának szélnek eresztése is.

– Számomra legalább annyira fájó, mint a Művész Színház esete. Akkor hasonlóan jól működő műhely szűnt meg, ami ellen – egyetlen szolidaritási estet leszámítva – nemigen emelte fel senki a szavát. Pedig ott nem arról volt szó, hogy valakinek lejárt a mandátuma.

– Alföldi esete is cifrább, a Vígszínház körüli hercehurca ugyancsak. Nem akarok „adok-kapok”-ba belemenni, de érdekelne: Balázs Péter szolnoki működéséről mi a véleménye?

– Láttam egy-két előadását televízióban. Erősen konzervatívnak tartom a színházi ízlését. Ami nem minőségi ítélet.

– Eszenyi Enikőnek drukkol?

– Eszenyi Enikő elsőként gratulált a kinevezésem után, felajánlotta segítségét, ami jólesett. Kiváló csapat van mellette. Tudjuk, hogy küzdenek Enikőért, és ez nagy dolog.

– Olykor mintha nem színháziakkal, hanem diplomatákkal beszélgetnék. Okai sejthetőek. Itt van hát most egy diplomatikus kérdés: lát esélyt, hogy a külön sínpárokon döcögő „országrészek” megosztott szakmája közös pályára fut ki egyszer?

– Engem is felháborítanak a privát világ provokációi, a médiamachinációk. Az emberek simán elhiszik a célirányos hazugságokat. A szakmánk is agyon van manipulálva. Legjobb barátaimmal is előfordult már: nem tudnak őszinte szeretettel visszaköszönni, mert hallottak valamit rólam. Már a kinevezésem előtt kampány indult ellenem. Sokak érdeke, hogy gyűlöletben éljünk. Talán úgy lehet ebből kikászálódni, ha megpróbálunk higgadtak maradni. És mindenekelőtt önmagunkkal igyekszünk szembenézni. Nem feledve a régi bölcsességet: ha mindenki a saját portája előtt takarítana, tiszta lenne a világ.