Jó kudarcokat! – Gór Nagy Mária: Nem zárunk be, új bemutatókra készülünk

Az újságok nemrég arról írtak, hogy megszűnik a Gór Nagy Mária Színitanoda, az iskolát alapító Déryné-díjas színésznő azonban lapunknak cáfolta a hírt. Az ország első magán-színitanodáját 1984-ben alapította meg, 1993-tól hivatalosan bejegyzett, érettségire épülő művészeti szakközépiskolaként működnek, ahol nemcsak színészek szerezhetnek OKJ-végzettséget, de kaszkadőrök is. A tanoda vezetője arra is felkészíti a növendékeit, hogy a művészetnek ma már nincs értéke.

2019. október 6., 18:15

Szerző:

– Több helyen is megjelent, hogy bezár a színitanodája.

– A hír kacsa. Valamelyik bulvárlap bedobta ezt az interneten, mindenki ellenőrizetlenül átvette és továbbadta. Anélkül hogy megkérdeztek volna erről. Nem zárunk be, sőt, új bemutatókra készülünk. Annyi történt mindössze, hogy a mostani tanévben nem indítok új osztályt, mivel a jelentkezők között nem találtam elegendő tehetséget. Ötöt felvettünk volna, de ez kevés egy osztályhoz, amelynek a létszáma minden évben 15 fő.

Fotó: Bazánth Ivola

– Egy magániskolának nagy anyagi veszteség, ha nincs új évfolyama. Ezzel is kalkulált?

– Engem nem a pénz érdekel. Mindenki azt hiszi, hogy üzletasszony vagyok, pedig ez nem igaz. Mi itt művészettel foglalkozunk, és ezt csak szerelemből lehet csinálni. Ez nem állami iskola: a minőség a garanciánk. A Gór Nagy név – és ezt ne vegye nagyképűségnek – márkanév lett. Ha a szakmában elterjedne, hogy gyenge képességű emberek végeznek nálunk, az rám és az egész tanodára nézve dehonesztáló lenne. Ezt nem engedhetjük meg magunknak. A tanodánk külföldön is hírnevet szerzett: 1991-ben Liverpoolban megnyertük a színházi iskolák nemzetközi fesztiválját a Színezüst csehó című előadásunkkal, és hasonló fesztiválokat nyertünk Németországban, Olaszországban, Indiában is. A nívóból nem engedhetünk!

– A színvonalromlást először tapasztalták a felvételinél, vagy ez már régóta tartó folyamat?

Az iskolánk történetében először fordult elő, hogy nem tudtunk osztályt indítani. A színvonal hullámzó: hol több, hol kevesebb a tehetség. Inkább a műveltség terén érzékelhetők egyre nagyobb lemaradások, idén is volt olyan jelentkező, aki közölte: „Ödáj” versét szavalná el. Kiderült, hogy Adyra gondolt. Persze nem vettük fel. Nálunk fontos a nyelvkészség is: nem várunk senkitől nyelvvizsgapapírokat, de azt igen, hogy legalább csevegésszinten megtanuljanak angolul kommunikálni. Ehhez tanári segítséget is adunk. Azt is látjuk, hogy nagyon másfélék a hozzánk jelentkező fiatalok ma, mint régen. Sokan azért jönnek, mert sztárok akarnak lenni, csillogásra és pénzre vágynak. Azért is tartunk kétrostás, szigorú szakmai felvételit, hogy ezeket az embereket is kiszűrjük. Azokat vesszük fel, akiknél valódi elhivatottságot és tehetséget érzünk.

– Hallottam, hogy a növendékei godmothernek, keresztanyának hívják. Miért is?

– Én ezekről a gyerekekről sokszor többet tudok, mint a szüleik. A tanodában nemcsak szakmai képzést kapnak, hanem a személyiségüket is fejlesztjük, mert a mentális kiegyensúlyozottság alapvető ehhez a pályához. Meg kell tanulniuk a kudarcokat kezelni, és azt is, hogy a feszültséget ne a kocsmában vezessék le. Sportolniuk kell, hogy fizikailag és lelkileg is állóképesek legyenek, és vannak kötelező morális alapok is, amit meg kell tanulniuk. Például hogy próbáról nem lehet elkésni, felkészülten, teljes intenzitással kell dolgozni. Én egyébként útravalóul minden növendékemnek jó kudarcokat szoktam kívánni.

– Nem inkább sok sikert?

– A sikert sokan természetesnek veszik, és abból nem lehet építkezni. A kudarcokból sokkal többet tanulhatnak, mert az olyan, mintha a Taigetoszról zuhanna a mélybe valaki. Aki innen vissza tud kapaszkodni, és nem veszti el sem a hitét, sem az erejét, az alkalmassá válhat erre a pályára.

– Önnek is voltak Taigetoszai?

– Egy, még a pályám elején, de az a zuhanás hatalmas volt. A színművészeti főiskoláról a Nemzeti Színházba szerződtem. Major Tamás rendezte Az ember tragédiáját, játszotta is benne Lucifert. A római színben, a bordélyházi jelenetben én voltam Hippia, az egyik kéjhölgy, és Major, hogy is mondjam, bepróbálkozott nálam. Vidéki, keresztény, katolikus lányként én ezt határozottan elutasítottam. Major elvtárs akkor a Nemzeti Színház igazgatója volt, magas pártfunkcióban. Másnap fegyelmi tárgyalásra hívott be, és kijelentette: tehetségtelen civil vagyok, és a közönség sem szeret. Noha én akkor már sok filmben játszottam, elárasztottak rajongói levelekkel. Azonnali hatállyal felmondtak nekem a Nemzetiben. Megviselt, de megtanított arra, hogy a mocskolódásokat is ki lehet bírni, és csinálni kell tovább. Miután Major kirúgott, Kazimir Károly, a Thália Színház direktora nyújtott segítő kezet, és átszerződtetett hozzájuk. Mindig is erősen hívő voltam, úgy éreztem, az Isten küldte őt nekem. Nem hiszek a szerencsében és a véletlenekben.

– Ön 1984-ben alapította meg a tanodáját, azzal a céllal, hogy a Színművészeti Főiskola mellett legyen alternatíva. Pedig az ön főiskolai osztályfőnöke Szinetár Miklós volt, akiért általában rajongtak a növendékei. Talán csalódott benne?

– Dehogyis, nagyon szerettem, sőt, a módszereiből sok mindent át is vettem. Ő tényleg azt képviselte, hogy a növendékeket nem szabad idomítani, egyformára gyúrni. Abban kell segíteni őket, hogy kibontakoztathassák a saját személyiségüket, és megtalálják a színészetben azt, ami legjobban áll nekik. És olyan színészeket nevelt a pályára, mint amilyenek az osztálytársaim is voltak: például Balázsovits Lajos, Benedek Miklós, Körtvélyessy Zsolt, Valló Péter, Schütz Ila vagy Jobba Gabi.

– Ön mégis azt mondta, hogy nem azt kapta a főiskolától, amit várt tőle.

– Nem Szinetárban csalódtam, hanem a többi tanárban, akik nehezen viselték el, hogy öntörvényű, vagány lány voltam. Szinetár akkoriban a Magyar Televízió főrendezője is volt, és már másodiktól engedte, hogy tévéjátékokban, filmekben dolgozzunk. Előfordult, hogy három filmet forgattam egyszerre. Engem általában nagyon szerettek, de mindig akadtak megkeseredett, irigy kollégák is, tele rosszindulattal. A főiskolai tanárok között is voltak, akik folyton ki akartak rúgni. Nemrég vettem át az aranydiplomámat ott, és akkor is Szinetár Miklósnak köszöntem meg, hogy mindig megvédett engem.

– Ambrus Péter önről szóló könyvében Szinetár úgy nyilatkozott: „Ezen a pályán rendkívül fontos, hogy valaki nagyon vonzó legyen. Másik kérdés, hogy ez nem feltétlen előny, mert például a kritikusok közt rengeteg a frusztrált, szerencsétlen ember, aki kifejezetten utálja, ha valaki szép.”

– Sokan gondolják azt, hogy aki szép, nem lehet tehetséges és értelmes is. Bujtor Istvánnal játszottunk együtt Fazekas Lajos Lehetetlen című játékfilmjében, amelyet 1980-ban mutattak be. Ebben volt egy tusolási jelenetem. Aztán az egyik kritikus azt írta rólam: „Gór Nagy Mária Európa egyik legjobb teste.”

– Tényleg a korszak egyik hazai szexszimbóluma volt.

– Csakhogy én nem egy test akartam lenni, hanem művész. Én már kezdő színésznőként együtt játszottam Dajka Margittal, Kiss Manyival, Latinovits Zoltánnal, Mensáros Lászlóval, és ezek a nagy művészek befogadtak maguk közé. De azután találkoztam olyan, önmagukat rendezőnek tartó, tehetségtelen figurákkal is, akik egyfolytában ugráltatni, parancsolgatni akartak nekem. Nálam ez nem megy: én szabad ember vagyok. Ezért is kezdett egyre inkább elegem lenni a színészetből. Majd 1984-ben megnyitottam az ország első magán-színitanodáját. Egy ideig még játszottam mellette, de nem tudtam a kettőt összeegyeztetni magamban: a tanodában a színházra gondoltam, a színházban meg a tanodára. Tisztességtelennek éreztem ezt, döntenem kellett, és a tanodát választottam. Felmondtam a Tháliában, egy ideig még forgattam Horváth Ádám teleregényében, a Szomszédokban, aztán azt is befejeztem. Később már csak Bujtor István filmjeiben vállaltam szerepet, barátságból. Nagyon közel álltunk egymáshoz.

Fotó: Bazánth Ivola

– Voltaképp miért volt olyan fontos, hogy saját színitanodája legyen?

– Ez úgy kezdődött, hogy már a főiskolán és később is nagyon szerettem a kollégáim színházi próbáit nézni. Őket is érdekelte a véleményem, tudták, hogy őszinte vagyok. Akadt, aki megsértődött, ha azt is elmondtam, ami nem tetszett, mások megköszönték, és kérték, máskor is segítsek. Emellett mindig érdekelt a pedagógia, a pszichológia, és meg akartam mutatni, hogy a szakmát másféle szellemiségben is lehetne tanítani. Nem olyan rideg közegben, mint ami a főiskolán volt. A legtöbb biztatást Mensáros Lászlótól kaptam, megígérte, hogy mindenben mellettem lesz, számíthatok rá. A tanoda egyik alapító tanára lett, ingyen is tanított.

– Hogyan lehetett a Kádár-rendszerben magániskolát szervezni?

– Akkoriban már léteztek magánvállalkozások, de így is másfél évig tartott, amíg minden engedélyt megszereztem. A Művelődési Minisztériumtól a kerületi tanácsig mindenki mindenbe belekötött, akadályozott, de nem olyan fából faragtak, hogy feladjam, amit nagyon akarok. A főiskoláról sokan támadtak, konkurenciát láttak bennem. Lejárató cikkek jelentek meg rólam. Mégsem kellett hirdetést feladnom, hogy jöjjenek a tanítványok. Egy fillér nélkül vágtunk bele a tanodába. A férjemnek, Gulyás Buda operatőrnek lett egy kis lakása a Rákóczi úton, a tanodásokkal felújítottuk, lomtalanításkor kidobott székekre varrtunk új huzatot. Rendszeresek voltak nálunk a rendőrségi razziák, azt hitték, illegális politikai összejöveteleket tartunk. A nehézségek dacára elindult a tanoda. A kezdő csapatban tanított még Schubert Éva, Gulyás Buda, Szurdi Miklós. Verebes István, Konrád Antal, Cserhalmi György, Pogány Judit, Koltai Róbert, Kálloy Molnár Péter is.

– Illusztris a jelenlegi tanári kar is, többek között Gálvölgyi Jánossal, Csiszár Imrével vagy Miller Zoltánnal.

– Zoli is nálunk végzett 1994-ben, egy osztályba járt vele Ullmann Mónika, Liptai Claudia, Szabó P. Szilveszter is. De a sok száz növendékből nem szeretnék senkit sem kiemelni. Fontosabb, hogy nyolcvan százalékuk a pályán maradt, ami kimagasló arány. A Vígszínháztól a Madáchon át az operettszínházig sokfelé játszanak.

– De ha ennyire rossz a véleménye a színészi szakma állapotáról, hogyan tudja őket lelkesíteni?

– Nem akarok senkit irreális dolgokkal biztatni. Őszintén elmondom a tanítványaimnak, hogy ez a pálya már nem az, ami volt. A művészetnek ma már nincs értéke, a televíziókban celebek szerepelnek, rengeteget keresnek, miközben a valódi színészek rabszolgaként güriznek, hogy megéljenek. Sok társulatban rendezői diktatúra van, a színész csupán eszköz, hogy a rendező lila ködös elképzeléseit megvalósítsa. Persze általánosítani sem szabad, de kevés a tehetséges és emberséges rendező. Amióta a tanodánk elindult, egy csomó más magán-színiiskola is megnyílt. Inkább nem minősítem őket, de az tény, hogy a túlképzés miatt a szakma felhígult. A színészek kiszolgáltatottak, úgy érzik, bármikor lecserélhetők. A volt növendékeim gyakran hívnak, hogy nézzem meg az előadásaikat. Előfordult már, hogy azt tanácsoltam nekik: gyorsan szerződjenek el, ne vállaljanak rossz rendezővel megalázó feladatokat. Inkább bízzanak abban, hogy jön majd jobb lehetőség is. Őrizzék meg a művészi szabadságukat. Próbáljanak több lábon állni, más szakmát is tanulni, akkor nem szorulnak rá, hogy anyagi okokból bármit elvállaljanak.

– Ha önnek felajánlanának szerepet, lenne még kedve játszani?

–Nem, én ezt már lezártam. Talán ha Kusturica kérne fel, azt vállalnám, mert ő a kedvencem. Számomra már sokkal fontosabb, hogy a tanítványaimat menedzseljem. Létrehoztam a tanodában Laci emlékére a Mensáros László alternatív színházat. A volt növendékeimet hívom ide, akik között rendező, dramaturg, operatőr és producer is van. Októberben mutatjuk itt be Székely Csaba erdélyi író Bányavirág című darabját. A világirodalom klasszikusaiból beavató előadásokat tartunk iskolákban, olyan diákoknak, akiknek nincs anyagi lehetőségük színházba eljutni. Van egy Tinitanodánk is, ahol hátrányos helyzetű gyerekeknek is nyújtunk készségfejlesztést.

– Elmúlt hetvenéves, és elképesztő, mennyi energiája van még.

– A fiatalok mellett muszáj fizikailag és szellemileg is frissnek maradni. Amíg adni tudok nekik, addig érdemes ezt csinálni.