Generációs kérdések

– A Szerdai gyereket a Karlovy Vary-i Filmfesztiválon mutatták be, ahol két díjat is nyert. Szédítő kezdés lehet egy első filmes számára.

– Reménykedtünk abban, hogy filmünk kijut egy A kategóriás filmfesztiválra. De hogy ilyen nemzetközi pályát fut be, arra nem számítottunk.

– Sorra nyerték a nemzetközi filmfesztiválokat Cottbusban, Kalkuttában, Triesztben, legutóbb a belgiumi Monsban. Mi a „hozadéka” ennyi díjnak?

– A tét leginkább a jövő, a következő filmterv sorsa. Remélem, megkönnyíti a második film megvalósulását, hogy ezekkel az elismerésekkel megszolgáltam a bizalmat, amit első filmesként kaptam. Már most látszik: a Szerdai gyerek új utakat nyitott a csapatunk előtt, amely jórészt debütáló nagyjátékfilmesekből áll. Engem itthon felkértek egy mesefilm forgatókönyvének írására, s már alakul a következő filmem története is. Valószínű, hogy – akárcsak a Szerdai gyerek – ez is koprodukcióban fog készülni, amit egyáltalán nem bánok. A Szerdai gyerek esetében a német koproducer nem csak a finanszírozást könnyítette meg, a mienktől eltérő szemszögnek számtalan hasznos hozadéka volt. Az ő egyik vágási meglátásának köszönhető például a film keretes szerkezete. Európai szinten ma már természetes, hogy a producer kreatív partner is.

– Elképesztő külföldi sikereket értek el, itthon azonban fanyalogva fogadta a kritika a filmet. Megviselte?

– A Karlovy Vary-i premier hónapokkal megelőzte a hazai bemutatót. A kinti sajtóvetítést követően három fontos magyar netes orgánum sajnos valóban lehúzta a filmet. Megviselt, hiszen ezek voltak az első visszhangok sokéves munkánkról. Rettenetes volt, de az itthon közölt kritikák után két nappal megnyertük Karlovy Varyban a fődíjat, és a sors iróniájaként a külföldi kritikusok díját is. Azóta szerencsére csak jó dolgok történtek a filmmel, nem csupán külföldön, itthon is. Például a magyar filmkritikusok két díja is, és ami talán a legfontosabb: a nézőktől csupa olyan visszajelzés érkezett, hogy megérintette őket a történet, hetek múlva is eszükbe jut. A közönségtalálkozókon általában nem akar vége szakadni a beszélgetésnek. Ez egy kattogós szerelmi háromszög dráma, középpontjában egy deviáns tinédzser anyával – nem könnyű téma. Ráadásul egy ismeretlen rendező első filmje ismeretlen főszereplővel. Magyarországon ilyesmire nagyon nehéz becsábítani a nézőket. De úgy hallom, aki beült rá, nem bánta meg.

– Maját

– A főhős egy tizenkilenc éves lány: az életkor hitelessége, létezés a gyerek- és felnőttkor határán fontosabb szempont volt számomra, mint a színészi tapasztalat. Kinga a forgatáson lett tizenkilenc éves. Először egy fotót láttam róla, már annak alapján azt gondoltam: ez az arc képviselni tudná a Szerdai gyerek történetét. Ahogy dolgozni kezdtünk, napról napra jobban átadta magát a feladatnak, Maja szerepének. Élvezetes volt együtt végigjárni vele ezt az utat. Azóta egyébként a MOME-n textiltervezést tanul, de színészként is mindenféle megkereséseket kapott már.

– Közben egy másik első játékfilmesünk, Nemes Jeles László a

– A Saul fia biztosan szebben csengővé tette külföldön a „magyar film” szókapcsolatot. De a lényeg továbbra is az alkotócsapatokon múlik: jó filmeket kell csinálni. A Saul fia itthoni nézőszáma nem lehet kizárólag az Oscar eredménye, szerintem éppannyira a minőség diadala is. Az, hogy a magyar nézők beengedtek az agyukba, szívükbe egy, a komfortzónájukból ennyire kimozdító magyar filmet, talán más olyan hazai filmekre is nyitottabbá teszi őket, amelyeknek nem a szórakoztatás az elsődleges céljuk.

– Mindenesetre a hazai filmművészetbe berobbant a harmincasok nemzedéke. Létezik közös generációs nevező?

– Ennek megállapításához még el kell telnie némi időnek. Bár tulajdonképpen egy szakmai körhöz tartozunk mind, s nagy az átjárás a stábok között, azért ha megnézzük Nemes Jeles László, Reisz Gábor vagy Zomborácz Virág filmjét, vagy épp az enyémet, azt látjuk: nagyon különböző hangok ezek, és ez szerintem jó. Van azért generációs jellemző is. Természetes, hogy a mai harmincasoknak nemzetközi mezőnyben, külföldi szakmai fórumokon kell megméretniük magukat. Különösebb szorongás nélkül mozgunk a nagyvilágban. De ez nem csak a filmesekre jellemző.

– Többen külföldi egyetemeken tanultak. Ön például a Sorbonne-on.

– Érettségi után a szüleimmel és az öcsémmel az apám munkája miatt Párizsban töltöttem egy évet. Filmes szakra jártam az egyetemen, de ez elméleti képzés volt. Azért jöttem haza, mert itthon bekerültem a filmrendező szakra – nem hiszem, hogy felvettek volna, ha nincs mögöttem a párizsi évben felszívott filmes kultúra, illetve a tapasztalat: egy idegen helyen megálltam a helyem. Gothár Péter és Enyedi Ildikó tanítványa lettem, 2009-ben diplomáztam.

– Az első mozifilm alkotói névjegy is: a hazai szociofilmek hagyományát akarja folytatni?

– Minden történetet az emberi viszonyrendszer felől szoktam végiggondolni. A nehéz érzelmi döntések izgatnak. Bár a felszínen szociodráma a Szerdai gyerek, valójában azzal a társadalmi rétegektől független kérdéssel foglalkozik: meg lehet-e szakítani a generációkon keresztül ismétlődő döntések sorát, vagy mindenképp felülkerekednek a tudat alatt működő minták? Azt gondoltam: ahhoz, hogy igazán mélyre tudjunk menni ebben a témában, egy éles helyzetben levő embert kell megmutatnunk. Így lett a történet főhőse egy, az állami gondozásból frissen kikerült lány, akit valaha elhagytak a szülei, és most az ő gyereke billeg ugyanabban a helyzetben, mint egykor ő. Amivel most foglalkozom, annak egészen más a tétje – ismét nagy érzelmi döntés, de teljesen más természetű –, így ehhez keresem az adekvát közeget. Ez most középosztálybeli miliőnek ígérkezik. Mindig az adott történethez igyekszem formát találni. Nem skatulyák felől közelítve.