Gálvölgyi: Addig élt a paródia, amíg volt kit parodizálni

– Ön ezen a héten hatvanéves. Foglalkoztatja a kora?
– Annyiból igen, hogy tudom, ilyen évfordulóm nem lesz többet. Meghat, hogy vannak, akiknek fontos ez. Mostanában olyanoktól is kaptam gratulációkat, akikről azt hittem, talán nem is tudják, hogy még élek. Szerintem az embert addig érdekli az életkora, amíg még nincs neki. Nekem most kizárólag azért kell gondolnom rá, mert június 3-án a Madáchban lesz egy műsor, amelyben foglalkoznak velem.

– Ez a „Jókedvet adj!” című előadás lesz.
– Igen, de nem szeretnék elmondani róla többet.

– Akkor én árulom el: ez lesz az Ön jubileumi műsora. Eszébe jut ilyenkor az út, amely idáig vezetett?
– Egy szem gyerek voltam, magányosak voltak a játékaim. „Hogyan csináljunk bábszínházat?” – olvastam akkor a Fülesben, és bábszínházat játszottam otthon, egyedül. Én személyesítettem meg az összes figurát, varrtam a kesztyűt, csináltam nekik fejeket. És én adtam nekik hangot. Utánoztam az akkori nagy színészek hangját Gábor Miklóstól Basilides Zoltánig. Harminchat hangot tudtam utánozni.

– Honnan ismerte a hangjukat?
– Nem túl gyakran jártunk színházba és tévé akkor még nem volt. Apám tisztviselő volt, anyám ápolónő. Anyám révén ismertünk egy asszonyt, aki ruhatárosként dolgozott a Madách Színházban, tőle kaptunk jegyeket. Ha az Operában lett volna ismerősünk, akkor lehet, hogy most operaénekes lennék. Visszatérve az otthoni játékra: apám készítette el a piros függönyt, és ő találta ki, hogyan kell megvilágítani pici elemlámpa-izzókkal. Segített, és hagyta, hogy ez őszintén szólaljon meg.

– Önmagának?
– Igen, csak magamnak.

– De előadásait aztán nyilván látta az egész család.
– Nem, ezeket az előadásokat nem látta senki. Borzasztó szégyenlős gyerek voltam, és vagyok a mai napig. Kerülöm a társaságot, és mindenhol nagyon nehezen oldódom fel. Sajnos a próbákon is. Nem szeretek szembesülni azzal, hogy mennyi mindent nem tudok. Amikor próbál az ember, a legalapvetőbb problémákba ütközik. Például: hogyan mondjam azt:„Jó napot kívánok”, „Foglalj helyet”, „Szeretlek”. Nagyon nehéz eljutni oda, hogy ez megszólaljon.

– Mit szólnak ehhez a rendezők?
– Ezt tőlük kellene megkérdezni. Én nem tudok a próbán arra hivatkozni, hogy tegnap milyen baromi jó voltam a színpadon. Mindig nulláról kell kezdeni az egészet.

– A rutin sem segít?
– A rutin néha egy jól működő előadásnál is csődöt mond. Főleg, amikor a közönség olyan poénon sem nevet, amely előtte minden alkalommal bejött.

– Hogyan tudott harminchat magyar hangot elsajátítani?
– Könnyen, nagyon könnyen. Akkor még volt harminchat olyan magyar hang, amelyet lehetett és érdemes volt utánozni. És nem csak a hangot, hanem a mögötte lévő személyiséget is. Márkus László volt a kedvencem. Ahogy ő be tudott jönni a színházba, ahogy kiment a színpadra, az valóságos esemény volt. Vagy csak az is, ahogy ment az utcán. Ő volt az abszolút színész.

– De Ön nem így megy az utcán. Amíg várakoztam, egy jelenségre voltam felkészülve, s alig vettem észre Önt.
– Sokáig az volt álmaim álma, hogy megyek az utcán, és mindenki észrevesz. Most már azt hiszem, nem halok bele, ha valaki nem ismer meg. Inkább az bánt, ha valakin látom, hogy megismer, de úgy csinál, mintha nem ismerne meg.

– Ezt én úgy értelmezem: Ön dönti el, mikor akarja, hogy észre vegyék.
– Körmendi János jut az eszembe. Egyszer vele együtt mentem Székesfehérvárra, ahol félre volt téve számára egy videó. Megállt a portán, levette a napszemüvegét és azt mondta: ”Én vagyok az, asszonyom.” Mire a hölgy: „Hányas üzemegységet keresi?” Fogalma nem volt, ki ez a pali.

– Ön nem valami könnyen lett színész.
– Kétszer felvételiztem, de egyszer sem vettek fel a főiskolára. Mind a két alkalommal eltanácsolt az első forduló után Simon Zsuzsa tanárnő. Aztán a Ki Mit Tud? után, amelyet megnyertem, találkoztam vele a Rákóczi úton, és megkérdezte: mi van Gálvölgyi, maga miért nem felvételizik? Azért – válaszoltam --, mert kirúgtak. Ki rúgta ki? Ön, kedves tanárnő.

– Kik ültek a Ki Mit Tud zsűrijében? Lehet, hogy ugyanazok, akik kirúgták a főiskoláról?
– Nem, a Ki Mit Tud? zsűrijében Szinetár Miklós és Major Tamás ült, Rábai Miklós, Petrovics Emil és Gyulai Gaál János mellett. Major is megkérdezte, miért nem jelentkeztem a főiskolára. Amikor elmondtam, azt válaszolta: – Ja, akkor mindent értek.

– Amikor aztán felvették, beteljesültek az álmok?
– Négy év nyomorúság kezdődött el akkor. Arról szólt minden óra, hogy kit utánzok, nem is én vagyok én, én vagyok a Márkus, a Latinovits. Pokol volt. Az volt az elv, hogy az embert össze kell törni, és aztán majd szakszerűen összerakni. Nem tudom, hogyan raktak össze, de okleveles színművész lettem.

– A Tháliába került Kazimírhoz.
– Az ő színháza akkor volt a legjobb. Olyan, mint fénykorában a kaposvári színház. Ment a Kalevala, a Tóthék, a Mario és a varázsló. De azt mondta nekem, apuskám, várjon, maga későn érő színész. Csakhogy az ember rohanni akar, amikor fiatal. Beugrottam egy Graham Greene- adaptációba, és attól kezdve jöttek a főszerepek.

– Akkor jött Shakespeare, Katona József, Tolsztoj és Molnár Ferenc. Megszaporodtak a színházon kívüli szerepek is?
– Főleg a televíziós szerepek.

– De a tévé mintha csak a parodistát akarta volna látni Önben.
– Addig volt értelme a paródiának, amíg volt kiket és miért parodizálni. Ma már van, akit a számra nem vennék. Volt, aki könyörgött, hogy készítsek róla paródiát. Azt mondtam, a műsorod is olyan, mint egy paródia, ezen nincs mit parodizálni.

– Filmszerepek?
– A filmrendezők számára nem voltam érdekes, hiszen akkor léptem be ebbe a szakmába, amikor a magyar filmekből éppen kiirtották a színészeket, és amatőröket játszattak helyettük. Utána még hívtak mondatokra filmezni, de azt mondtam, nem megyek.

– Maradt a tévé, a Gálvölgyi-show és főleg a Heti hetes. Ez utóbbi havonta négyszer. Nem túlzottan politikai ez a műfaj?
– Engem nem érdekel a direkt politizálás, és szerencsére ez a műsor nem is ilyen. Ebben egy árva hang nincs, amit bárki politikai szempontok alapján manipulálna. Nekem csütörtökönként hoznak egy paksaméta hírt, amelyet én addigra már rég elolvastam, mert négy napilapot járatok. Bejelölöm, mihez szeretnék hozzászólni. Semmi nincs előre megbeszélve.

– Hernádi Judittal Bernard Slade Jövőre veled ugyanitt című drámájának folytatását játssza most a Madách Színházban, amelynek első fejezetében Schütz Ila és Sztankay István évekig remekelt. Ez ajándékszerep most Önnek?
– Ahogy megy az ember előre a korban, egyre kevesebb olyan szerepet talál, amely ideális feladat. Ez a darab kimondottan az én életkoromhoz passzol. Egy nyolcszáz személyes színházban játsszuk. Két ember beszélget, egyazon díszletek között, és sikere van, és egy hónapra előre minden jegy elkelt. Azt hiszem, nagy rizikó volt ebbe belemenni, de bejött.

– És hogy bírja szusszal?
– Darvas Iván egykor azt mondta nekem, hogy a színészethez két dolog kell: láb és tüdő. Ebben a darabban, mindkét szervem igénybe van véve alaposan, de bírják a kiképzést.

– A közönséget mindig érdekli a művészek magánélete. Hányadik éve él együtt feleségével?
– Harminchét éve tart a házasságunk. Ő engem mindig mindentől folyamatosan megkímél. Nem tudom, mikor és hol kell befizetni egy csekket, mennyibe kerül fél kiló krumpli. Engem nem érdekel, az, ami nincs. Nejemnek köszönhetem, hogy megengedhetem magamnak, hogy a család szempontjából sok fontos dologgal ne kelljen foglalkoznom. Ezek a feladatok mintha nem is léteznének. Ő mindent megtesz annak érdekében, hogy csak a munkámnak, a pályámnak éljek.