Frost/Nixon
Nem az álarcos/kardozós filmek közül való, noha kardozás akad benne (szóbeli). És egy álarc is lehull a végén, Nixonról, az Egyesült Államok 37. elnökéről. Az egyetlenről, aki megszégyenülten távozott: lemondott 1974 augusztusának első napján.
Az azóta elhíresült, „gate” végződéssel felcicomázott politikai botrányok mind a Watergate-ügynek nevezett alapesetre mennek vissza, amikor is az újraválasztására készülő konzervatív elnök, Nixon utasítására bepoloskázták a konkurens demokraták főhadiszállását. Kiderülvén, még két évig hazug utóvédharcokat folytat az elnök, de végül saját pártja is kiáll mögüle. Nixon lemond. És hallgat.
Három évig hallgat, míg végre egy súlytalannak mondott tévéshowman egy készpénzért megvásárolt, többrészes interjúban rá nem kényszeríti a beismerésre.
Ennek a roppant imponáló szellemi párviadalnak a története a film.
Minden jó interjú – egyfajta duellum. A „hogy tetszik lenni?” típusú kérdéseknek nincs helyük igényes médiumokban. A szellemi fegyverek összemérésének annál inkább.
A riporter, David Frost profi. Nixon sem akárki. Ügyvéd, e nemben a Trükkös Dicky becenév kiérdemlője, az Egyesült Államok elnöke, számos nemzetközi tárgyalás veteránja. Nem ma kezdte.
Az amerikai filmek ismert tárgyalótermi hangulata lepi el és teszi feszessé a többrészes interjút, csakhogy itt nem az esküdtszék, hanem a nézőközönség ítél. Nem tizenkettő a dühös ember, hanem több millió.
Nixon ebből nem jöhet ki jól. Mi igen. Szívesen ajánlom Ron Howard filmjét. (Frost: Michael Sheen, Nixon: Frank Langella.)
