Fortissimo!
Voltaképpen három kiállítást nézhet meg, aki meglátogatja a Váci Értéktárat: a Volt egyszer egy gyár című tárlaton részben a nevezetes Forte gyár történetével ismerkedhetünk meg gazdag dokumentumanyag segítségével, részben a gyár bezárásának napját követhetjük végig egy fotósorozat erejéig, részben egy nosztalgia-fotókiállításnak lehetünk tanúi: jeles művészek dolgoznak Forte filmre, tetszőleges témakörben.
A hangsúly persze a gyártörténeti kiállításon van, s méltán. A Forte nem egyszerűen egy gyár volt, hanem egy nemzedékeken át szerveződő közösség, egy életmód és egy életszemlélet is egyben. És egy kicsit Vác jelképe is, évtizedeken át. (Ahogy Újpesté, mondjuk, az Izzó, Óbudáé a Goldberger, Kőbányáé a Dreher, hogy csak néhányat említsünk.) Nem lehet megrendülés nélkül nézni ezeket a tárgyakat (fényképeket és fényképalapanyagokat, maketteket, könyveket, dokumentumokat, kitüntetéseket és mindenféle gyárbéli eszközöket), amelyek mind-mind fentebbi állításainkat bizonyítják; hogy a Fortéban (a háború előtt: Kodakban) dolgozni sokkal többet jelentett egyszerűen egy munkahely elfoglalásánál. Aki a Forte gyár munkása volt, annak volt mire büszkének lennie. (És hogy az is volt, bizonyítják a generációs történetek, meg az, hogy ehhez a kiállításhoz is sokan hozták el otthonról féltve őrzött dolgaikat.) Persze, ma már nehéz szétválasztani, mennyi volt ebben a közösségi életformában a felülről jött presszió, és mennyi a valóságos szerveződés. (Szocialista brigád és kézilabdacsapat, hogy csak két példát mondjunk.) A múlt valahogy mindig megszépül kicsit, különösen, ha végleg lezárult. A kiállítás megsejteti a drámákat is (az államosítás és ötvenhat, például), az egyéni tragédiákról is alkothatunk itt-ott képet (elég dr. Polster Alfréd munkásságára utalnunk), a látogató mégis azzal távozik Vácról, hogy elismerésébe egy kis irigység vegyül: az efféle munkahelyek, az efféle életek örökre elveszni látszanak.
