Filmszakadás

„Valami surrogást hallok – tapasztotta fülét egyszer a műtermi Debrie kamerára –, le fog állni a gép!”

A technikus Schuller Imrének igaza lett: ritka nyersanyaghiba dudálta le a felvételt. Most meg az EKG állapította meg, hogy végleg leállt a motor.

Az övé.

Máskor – ez is nagyon régen történt – azt kérdezte tőlünk, filmgyári tanoncoktól: „Tudjátok-e, mi a kanadabalzsam.” És rögvest magyarázta is: „A lencsetagokat összetartó réteg, amelyet nem szétválasztani próbálok, hanem másokhoz illesztve megmozgatni... A nagylátószög és a teleobjektív nászán spekulálok.” Akkor még Cocom-listán szerepelt a gumioptika, a „zoom”, de neki féléves éjszakai kísérletezések során sikerült egyet összebarkácsolnia. A honi filmszakma első vario-glaucarja (ez a hivatalos elnevezése) bizony ormótlan jószág volt, külön állványt is igényelt. Az ötvenes évek végére azonban már e géppel „szállt fölébe” szülővárosának, Budapestnek.

Két félidő

Szándékosan fogalmazott így a szaksajtónak adott interjújában, mert nemcsak rajongója volt Radnótinak, de jó ideig muszos sorstársa is, ahogy harminc év után, Holdfogyatkozás című filmjében ezt sejteti is. Talán a közös megpróbáltatások akkor csak szemmel fotografálhatott emlékei vezették 1945 után a fiatal technikust a kommunista pártba. Ám tagsága nem tartott soká. Egy taggyűlésen, a HDF filmgyár étkezdéjében általa vált sűrűvé a levegő. Az eladdig politikai ügyekben hallgatag Schuller Imre személyes bejelentésre kért szót: „Kérem tisztelettel, olyan lennék én itt, mint a kisdiák, akit más iskolába írattak, holott magamtól jöttem, nincs is senki, aki ide kommendált volna. Járok szemináriumra is, ahol viszont azt hallottam, hogy itt megkívántatik az ateizmus. Nekem ez áramütéssel ért fel. Mivel pedig neveltetésem és meggyőződésem folytán én ezt vállalni nem tudom, tisztelettel visszaadnám a tagkönyvemet” – és azon nyomban ki is ballagott vele a piros molinóval borított asztalhoz.

Ahogy mondani szokás, akkor ott a teremben a légyzümmögést is lehetett hallani – az ötvenes éveket írtuk. Akadtak aztán túlbuzgók, akik az azonnali fegyelmi kizárást javasolták, de a nagy többség végül elvetette. Máig sem tudni, hogy Bucsi párttitkár – felhagyva egy időre kedvelt időtöltésével, az udvari verebek légpuskás riogatásával – miképpen zanzásította meg a kerületnek szóló rendkívüli jelentést. Minden bizonnyal még ébersége elmulasztását is megvallotta, úgymond szem elől tévesztve Schuller háború előtti kétéves franciaországi tanulmányait. A szókimondó technikus viszont mindennap várta elbocsátását, osztályellenséggé nyilvánítását, ami, csodák csodájára, elmaradt. Alighanem a szakma öreg motorosait is túllicitáló furfangjai, műszaki bravúrjai szolgáltak mentőövül, és nehezen tudták volna a sokoldalúságát is pótolni. (Akkor már a nitrófilmek biztonságos vetítőgépeit és a nagy fényerejű riportlámpákat is megkonstruálta.)

Ügyét végérvényesen – mesébe illő fordulattal – aztán egy más személyi változás zárta le. Miniszteriális íróasztala mellől a köztiszteletben álló, ellenálló múltú Deák Györgyöt nevezték ki a Népszerű Tudományos és Oktatófilm Stúdió élére. Nemsokára ő lett a gyár igazgatója is, vele pedig a sokoldalú bölcsészszaktudás mellett az emberség is a Könyves Kálmán körútra költözött. Miután személyesen győződött meg mindenki hozzáértéséről és szorgalmáról, nemcsak hogy megerősítette Schuller Imre státusát, de kameramanná, később pedig rendező-operatőrré léptette elő. Voltak akkor ilyen csodák. Negyvenéves létére főiskolára küldeni már nem akarta, viszont barátjává fogadta. Éjszakánként mellé ült a vágóasztalhoz, és hajnalig vitatkoztak a képi kifejezésmód, a ritmus és a szövegi értelmezhetőség hatásairól. Így erősödött elméleti kérdésekben egy alkotó, és vált egy sokrétű szakma jó ismerőjévé a filozófus direktor.

A rendhagyó páros együttműködésének Deák hirtelen halála ugyan véget vetett, de a kezdőnyomaték oly intenzív volt, hogy az 1954–71 közötti években – a Filmlexikon közlése szerint – negyven filmje készült el. Jó néhányat Schuller különleges képhatásaiért vásárolt meg (kemény devizáért) az igényes Nyugat. Kaptak fesztiváldíjakat, s legtöbbjük – a korigény diktálta némi szövegmódosítással – mindmáig része a nemzetközi mozgóképes ismeretterjesztésnek. Közülük is kiemelkedik a Széchenyi Zsigmonddal közös afrikai filmexpedíció.

1982-ig tartott „második félidejében” Schuller Imre a híradókkal együtt ötven filmet forgat. Nyugalomba csak hivatalosan vonul.

A róla (még életében) elnevezett stúdióba továbbra is bejár, örömmel vállalva a szakértő csendestárs szerepkörét, és felajánlva mindenkinek maga szerkesztette speciális felvevőgépét, optikarendszereit.

Egy üres szék

Csak amikor – közel a kilencvenedik évéhez – saját motorja fékezte már munkaintenzitását, akkor határozza el búcsúvetítéses visszavonulását az amúgy is megtépázott rövidfilmes szakmából. Előbb körtelefonnal invitálta a volt kollégákat május 14-re az Urániába, aztán jött a meghívó is a szép, kalligrafált betűivel, de a feladóban felismertem felesége kétbetűs korrekcióját is – a filmszakadás megmásíthatatlan jelét. Az Urániában – a volt pályatársak mellett – a főpáholy kegyeletből üresen hagyott széke is a mestert hiányolta. De ott voltak az operatőrök, az öreg „keretezők”, akik már nyolcvanadik születésnapjára díszes műtárggyá varázsoltak egy roncsok közül kimentett Arriflexet. Úgy őrizte ezt – Illés György gratuláló levelével, Balázs Béla-díjával, Érdemes Művész oklevelével –, mintha Oscar-díj lenne.

Az Uránia Nemzeti Filmszínházban nemcsak az ő néhány filmjét mutatták be, hanem egy róla szólót is, Dénes Gábor Ember a kamerával című alkotását. Amíg az pörgött – megállt az idő.