Fekete-fehérben – Egy asztalnál Szebeni András fotográfussal
Már kinőtt a haja. Nem az a lobonc, mint volt, legnagyobb fájdalmára, de van. És van étvágya is meg saját asztala a kedvenc éttermében, ahol találkozunk és ahol tábla hirdeti, hogy ez Szebeni András Balogh Rudolf-díjas fotográfus, érdemes művész helye. Ott ül „Őkópésága”, ahogy egyik legkedvesebb tanítványa nevezi, és mosolyog. Tényleg kópésan. Akkor is, amikor a tüdőrákjáról meg a műtétjeiről beszél. Csak akkor lesz könnyes a szeme, amikor apjára emlékszik vissza. Ő volt a legjobb barátja. Minden sztorival neki állít emléket, a sztorikkal is őt folytatja. Mert úgy mesél, ahogy egykor ő tette, hisz nála maradt a fonal, ahogy a régi Schaffhausen óra is. Évtizedes anekdotákat tűpontosan és kifogyhatatlan derűvel idéz. Bármit mond, azt úgy teszi, mintha egy gyerekcsínyt osztana meg velem, és talán az is. Ezért is jó a cinkosának lenni.
– 2003-ban volt az első randevúm a rákkal, akkor műtöttek először, mondta is Péter (Esterházy), aki szintén megkapta, hogy a beszarási kvóciensünk elég magas – kezdi nevetve –, aztán, a harmadik műtétem előtt megkérdeztem az orvosomat, Agócs doktort, hogy sok ember van-e, akit már háromszor operáltak tüdőrákkal. Mire azt felelte, hogy megnyugtat, nincs sok, úgyhogy legyek büszke. Megmondta, mikor operál, én meg próbálkoztam, hogy lehetne-e később, mert aznap én épp nem érek rá, mire az addig halál udvarias orvos azt mondta: Figyeljen csak ide, ez nem vicc, ez tüdőrák, ne szépítsük, magát én megműtöm aznap, és kész!
Kiss-Kuntler Árpád fotográfus és családja, 2019Próbálom másra terelni a szót, bár annak életében, akit épp a halál kóstolgat, valószínűleg ez a legfontosabb. De persze az ételválaszték is kecsegtető, a szomszéd asztalnál ülő Róza lánya felajánlja, hogy szed a tányérjára kóstolót, de inkább maga indul el válogatni. Szívesen és jó étvággyal eszik.
– Gourmand vagy? – kérdem a régi ismeretség miatt tegezve. – Gourmet – javít ki, merthogy nem nagyevő, hanem olyan valaki, aki igényesen, élvezettel eszik.
– Valójában hedonista vagyok – teszi hozzá mosolyogva. – Élvezem az életet.
És hogy mit élvez a legjobban? Na, erre nem akar válaszolni, merthogy úgyse írnám le. De enni tényleg szeret, meg elkészíteni is, amit eszik. Róza, a lánya, aki elkísérte, megerősíti, hogy igen, András nagyon jókat főz, a konyha az ő területe, így aztán sem ő, sem az apja felesége, Sóvári Zsuzsa nem állnak oda konyhatündérkedni. Szakács is lett volna, még gyerekként eljátszott ezzel a gondolattal, mert anyukája fantasztikus lakomákat készített.
– Anyám egyik legjobb barátnője volt Presser Gábor mamája, Elvira – meséli. – Volt egy libásüzlete a Klauzál téri piacon. Mi a Wesselényi utca és a körút sarkán laktunk, és anyám mindig az Elviránál vette a cuccokat. Csodás libahájat meg kacsát, hogy a tíz ujjunkat is megnyaltuk utána. Anyuka eszméletlen jól tudott főzni. Kóser háztartást vitt, apám viszont nyitottabb volt, nyugodtan rátette a tejfölt a húsra, mire anyám rászólt, hogy nahát, maga már megint mit csinál? Mert ha vitatkoztak, mindig magázta.
Én is tudom, kemény asszony volt, ő tartotta össze a családot, miután megmentette Lipótot a vészkorszakban. Azt az embert, akit András rajongásig szeretett. Tizenkilenc évesen vesztette el őt, de a mai napig nem tud róla könnyek nélkül beszélni:
– Most nagyon beletaláltál – csuklik el a hangja, amikor arról kérdezem, ugye neki akart mindig megfelelni, és azt szeretné, ha büszke lenne rá.
Lipótmező, 1982– Büszke is, biztosan – mondja Szebeni, az egykori Schlesinger papára utalva. – Nagyszerű pali volt! Egy igazi kalandor. 1895-ben született Nagyszebenben – innen a névmagyarosítás is –, és az ő nagypapájáé volt a nagyszebeni kóser szalámigyár. Az apja meg tehetős malomtulajdonos volt. Később aztán, ahogy ez lenni szokott, tönkrementek. Az 1910-es években jöttek át Magyarországra, még a világháború kitörése előtt, így apám nem fejezte be a rabbiképzőt, budapesti egyetemista lett, majd diplomásként karpaszományos katona. Jött a forradalom, a jelvény helyett ő is kitűzte a sogenannte őszirózsát, ahogy Stromfeld Aurél seregében lett kiképzőtiszt.
A vereség után Schlesinger Lipót Párizsba emigrált, ahol taxisofőrként dolgozott. Művelt, sokodalú, sztorizós ember volt, nemcsak magyarul, de három különböző francia nyelvjárásban is. Akárcsak fia, András, merthogy a történetekből ő sem fogy ki soha. Az ebéd végén járunk, a desszerteket válogatjuk, mire elmeséli, hogy apja miként is szerette meg desszert helyett az ínyenc sajtokat.
– Kosztos diák volt még a rabbiképzőben, Dicsőszentmártonban. Vagyis minden hétvégén más zsidó családnál ebédelt. Az egyik helyen volt egy igen ellenszenves asszony, aki az étkezés után sütemények helyett úgynevezett büdös sajtokat kínált fel, és apámhoz mindig így szólt: „Lébi – merthogy így becézték a Lipótot –, Lébi, ugye maga nem kér sajtot?” Ő meg annyira utálta ezt a nőt, hogy bár tényleg nem volt hozzá gusztusa, rávágta: De kérek! És így aztán dacból megszerette.
Esterházy Péter, 1994A sztorik rengetegében csak egyetlen fehér folt van: szülei megismerkedése. Csak azt tudni, hogy ugyanazon az emeleten laktak, egy Erzsébet körúti házban, ahol a mama Reinitz Béla zeneszerző édesanyjánál volt házvezetőnő. Óriási szerelem volt a 18 évnyi korkülönbség ellenére. Talán ezért sem ment soha többé férjhez Lipót halála után, pedig nagyon sok kérője volt.
„Nekem ne szeljen fel egy szelet kenyeret, meg a fiamnak se, egy idegen!” – mondogatta még azután is, miután András már rég a saját életét élte
– Mikor apámra francia emigránsként lecsapott a rendőrség, majd elvitték Horthy-ligetre, munkatáborba, anyám összeszedte a családi ékszereket, és utánament, hogy kiváltsa. Akkor el is engedték, később újra elkapták, és gyalogmenetben hajtották Ausztriába. Sok szenvedés után szabadult, és visszatérhetett az Erzsébet körúti sarokházba, anyámhoz, ahol 1946-ban megszülettem én.
Az Erzsébet, illetve Lenin körúti lakás viszonylagos békéjét egyszer szakította meg a csengőfrász, Andrást kisgyerekként az ágyból verte fel. Ma is előtte van a néhány fekete bőrkabátos alak, aki bezúdult, és közölték, hogy házkutatást tartanak.
– Volt nekem egy zöld Csepel kerékpárom, azt rögtön einstandolták, én meg – öt-hat éves lehettem – sírva fakadtam. A fiókokat is kirángatták, és tették volna el az ékszereket, de apám leállította őket. – Mit csinálnak itt? – kérdezte. – Házkutatást tartunk – felelték. – Milyen alapon? – szállt szembe velük apám, talpig pizsamában. Azt nekik nem kell megindokolni, válaszolták, de apuka közölte, hogy telefonálni akar, merthogy azon szerencsések közé tartoztunk, akiknek már akkor volt telefonjuk. Amikor azt is megmondta, hogy Péter Gábort szándékozik felhívni, kissé elbizonytalanodtak, majd ahogy apám beleszólt a készülékbe, és átadta nekik a telefont, csak azt hallottam: Igen, tábornok elvtárs, rendben, értettük. Visszatették a biciklimet, visszatolták a fiókokat, és elvonultak.
Látva döbbenetemet András szélesen elmosolyodik, és beavat a megfejtésbe: apjának még a II. világháború előtt volt egy ballon- és esőkabátboltja a Városház utcában, amit egy katolikus strómanja vezetett. Ebben dolgozott mint stircelő szabó (aki ráigazítja a vevőre a kabátot) Eisenberger Benjámin, a későbbi Péter Gábor.
– Apuka is, anyuka is a munkásmozgalom régi harcosa volt – neveti el magát. – Apám szocdem volt, aztán belépett a pártba, anyám viszont nem, ő egy elképesztő csaj volt. Emlékszem rá, jöttek hozzá az ötvenes évek elején, hogy Szebeni elvtársnő, magának itt lenne a helye köztünk, és akkor azt felelte nekik, hogy amíg a Csehi szerkesztő, aki nyilas volt, most meg a Dohány utcai pártházban a legfőbb kommunista, addig én a maguk pártjába nem lépek be, és becsapta az ajtót. Az apám meg rászólt, hogy Ilonka, ha nem fogod be a szád, majd a végén ezek is elvisznek!
Végül se a nyilasok, se a kommunisták nem fogtak ki rajta. Sokáig nagy túlélő volt, megvárta, míg felnőtt a fia.
– Apámat fél év alatt vitte el a tüdőrák. De még az utolsó napjaiban is viccelődött. Amikor látta, hogy mennyire meg vagyok rendülve, azzal nyugtatgatott, hogy „ne aggódj, Andriskám, hidd el, nem áll jól nekem a halál. Úgyhogy ezt kihagynám.” Majd leküldte anyámat a kórházi büfébe, hogy megkérdezze tőlem, mondd, fiam, hogy áll a póker? És pénzt nyomott a kezembe, hogy kifizethessem a tartozásomat. Ilyen pali volt.
Galsai Pongrác, 1976Amikor meghalt, Andrásnak kellett levenni a csuklójáról a Schaffhausen karóráját, mert Szebeni Lipót meghagyta, hogy így legyen. Keresem az órát, nézem a csuklóját, de nincs rajta.
– Egy széfben van eltéve – mondja, amikor elkapja a pillantásomat. – Ez olyan, mint a fotográfia, egy lenyomat tőle, megvan, de nem hordom magammal.
Amikor megkérdem, hány fotográfiát őriz a széfben, nem tud pontos számot mondani, de az biztos, hogy százezernél többet. Huszonöt albuma jelent meg, és a New York-i Metropolitan is őrzi 26 képét.
Mint az Európai Textilközösség tagja, a Hungarotex Vállalat projektje volt annak idején, hogy megszervezze az éves képes naptár elkészítését, amit minden évben más ország kapott feladatul.
– A századelő szecessziós viseletei volt a téma, amit én is megpályáztam a nyolcvanas évek elején. Össze kellett hozni egy szüzsét, egy sztorit, de közben a ruhákat nem lehetett kihozni az épületből. Én meg azt találtam ki, hogy élő modelleket öltöztetek fel, nem a babákat fotózom. Az akkori múzeumigazgató tiltakozott, féltette a holmikat, de a Hungarotex munkatársának, Tobak Györgyinek annyira tetszett a storyboard, hogy garanciát vállalt a holmikért, sőt még fodrászt és sminkest is biztosítottak a stúdiófotózáshoz, én meg úgy éreztem magam, mint egy császár. A következő évben a „dámák egy napját vittem színre”, ezek a képek is bekerültek a Metropolitanbe.
Hogy ilyen kiemelkedő művész lesz – bár ő inkább a fotográfus szót szereti –, már a kezdet kezdetén sejteni lehetett, amikor még a Fényszövnél, ahol pályáját gyakornokként kezdte, képet vágott és mosott, mert fél év elteltével átkerült a reklámstúdióba, ami óriási dolog volt és egy kezdő fotósnak komoly lehetőség.
„Fényképezni annyit jelent, mint visszatartani a lélegzetet, amikor az illékony valóság pillanatában minden képességünk egyesül. Akkor a fej, a szem, a szív is ugyanazért működik. A fényképezés egyfajta kiáltás, de nem azért, hogy az eredetiséget bizonyítsuk. A fényképezés az élet egyik formája.” Az idézet Cartier-Bressontól, Szebeni András egyik példaképétól való, aki azt is mondta, hogy a kamera nem hazudik. Ahogy Szebeni sem. Már nem. – Kényelmes pali vagyok – állítja –, hát ezért (is). – Meg azt is mondja, hogy a kép fejben készül, a kamera csak eszköz. De persze – és ezt már én teszem hozzá – nem mindegy, hogy az eszköz kinek a kezében van. Hogy ki áll a kamera mögött. Őt a francia új hullámmal sodorta magával a film világa és akkoriban kezdte kockában vagy inkább négyzetben látni a dolgokat.
És megtanulta tisztelni az anyagot.
– Az én korosztályom az analógon nőtt fel, akkor még volt az anyagnak becsülete. Én nem lövök orrba-szájba, nem nyomom meg az exponálógombot a digitális kamerával sem. Ha valaki elkattintja a gépet, azt hiszi, képet csinált, pedig az csak lenyomat.
De hogy akkor mitől lesz jó a fotó? Ez a kérdés izgat, amióta csak leültünk beszélgetni. Szebeni ismét idéz, ezúttal Lucien Hervétől: „Az a jó fénykép, amin nincs semmi fölösleges.” Nos, Szebeni képei ilyenek. Meg attól is jók, hogy mindnek van mögöttes tartalma is.
Mire a Nők Lapjához került, a laborban akkor is tudták, hogy ő vagy Korniss Péter készítette a képet, ha elfelejtette ráírni a nevét. A 36 kocka mindig egyenletesen volt exponálva, és ilyet csak ők ketten adtak ki a kezükből.
– Legjobb húsz évemet a Nők Lapjánál töltöttem – emlékszik vissza. – Abban az időben, amikor csak egy tévécsatorna volt, mi, az egymillió 200 ezres példányszámú lap munkatársai legalább olyan népszerűek voltunk, mint a tévések. Ráadásul volt egy zseniális főszerkesztőnk, Németi Irén, aki egyfajta védőernyőt tartott a fejünk fölé. Korábban illegális kommunista volt, aztán lett főszerkesztő. Tegeződött Kádárral, de a hatalmával soha nem élt vissza. Kiállt bármelyikünkért. Galsai Pongrác például ’56-ban kompromittálódott, Irén mégis felvette. Mert tehetséges volt. Akárcsak Kornisst, akit egy névtelen levélben feljelentettek, de Irén mégis alkalmazta. Irtó jó hangulat volt a szerkesztőségben, és ezt elsősorban neki köszönhettük. Azt is, hogy felszabadultan röhöghettünk olyan bemondásokon, mint például Galsaié: „Azért, mert Moszkvában elkezd esni az eső, itthon még nem kell kinyitni az ernyőt!”
És azért is jó volt ott fotósnak lenni, mert Irén elképesztő helyeket biztosított a képeknek. Ott volt egyedül képriport, azaz Picture Story. Eredetileg ehhez készültek Szebeni thaiföldi képei is a buddhizmusról és a kábítószerélvezőkről (amik később önálló kiállításon jelentek meg). Előbbiek a Nők Lapjánál, utóbbiak az Ifjúsági Magazinban, elrettentő példaként.
Mészöly Miklós és Polcz Alaine, 1995Mert Szebeni bejárta a világot, és mindenhol nagyszerűen érezte magát. Azt mondja, bárhol pillanatok alatt fel tudja venni a ritmust, és mindenhol otthon érzi magát. Hogy akkor miért nem maradt kint?
– Egyrészt azért, mert itt egy „jemand”, ott kint egy „niemand” vagyok – vicceli el a választ –, meg anyámat sem hagyhattam magára, aki hál istennek sokáig volt velünk. Amikor ’86-ban Amerikába utaztam ki a Képzelt riport kapcsán, és anyukát rögtön felhívtam, ahogy megérkeztem, ő azzal nyitott, mi az, hogy csak most hívom. Mondtam, most érkeztem, meg az időeltolódás, de ő rögtön visszavágott, hogy a Presser már régen bejelentkezett az anyukájánál. De hiszen Gábor már két hete itt van! – győzködtem, hiába. – Ha az Elvirát felhívta a fia, akkor te is jelentkezhettél volna – mondogatta.
Az ebéd végén járunk, eltűntek a guszta sültek és tortacsodák a tányérunkról, és eszembe jut, hogy a portrék nagymestere ételfotósként is nagyot alkotott a Sikerkonyhák, sikerreceptek albumával.
– Régebben azt vallottam, ezt is írták rólam, minden közel áll hozzám, amiben van ember. Aztán elkezdtem olyat is fotózni, amiben nem volt ember. Csináltam ételfotókat, fotóztam tájat, épületeket, szóval mindent, de azt vallom, hogy az ember bármit csinál, azt tegye profi módon. Legjobban persze az embert szeretem fotózni, de nagyon büszke vagyok arra, hogy az ételfotókat is világszínvonalon megcsinálom.
Most is dolgozik, a harmadik műtét után, teljes erőbedobással. És én újra csak elképedek, mennyi lendület, energia van benne, és hogy képes ezt a környezetére is átragasztani. Órák óta beszélgetünk, és azon veszem észre magam, hogy vele lelkesedem.
– Nagyon nagy melóban vagyok, és ezt feltétlenül írd meg! Május 7-től június 7-ig lesz a Nemzeti Múzeumban egy kiállítás, aminek a címe: Helyek, helyzetek, emberek – a Szebeni Műhely öt éve a Hunguest Hotels Fotográfiai Gyűjteményéből. És ez egy elképesztő dolog ebben a kulturális sivatagban, ráadásul, tetszik, nem tetszik, Magyarország első számú múzeumában. Az meg külön öröm, hogy a műhely átkeresztelését Szebeni Műhelyre a tagok a hátam mögött, titkosan szavazták meg – egyöntetűen! Nagyon büszke vagyok rá, hogy összehoztam ezt a csapatot, kitűnő fickók, illetve van egy női tagunk is, Szabó Bernadett, a Reuters fotográfusa, aki elnyerte az amerikai Pulitzer-díjat. Ezzel párhuzamosan készül egy 176 oldalas album a kiállítás képeiből, amin Kincses Károly fotómuzeológussal és Kiss László tervezővel dolgozunk, és alig várom, hogy megjelenjen.
Ez a kiállítással egy időben jelenik meg. Rengeteg díj, kitüntetés birtokosa, fura módon mégsem ezekre a legbüszkébb. Hanem arra, hogy egy hetilap keresztrejtvényében és egy tévés vetélkedőben is az ő neve volt a megfejtés. A tévés show-ban a kérdés így hangzott: Megjelent egy nagyon sikeres könyv a rendszerváltozásról, A vajszínű árnylat 1988–, aminek a szövegét Esterházy Péter írta. Ki készítette a fotókat?
– Ne tessen nyugtalankodni, mondta volna (a Kormos-anekdota szerint) az egyszeri szobafestő, ez még kap fogni egy vajszínű árnyalatot. Ebben az ígéretben telt az életünk, igaz ugyan, most így meg amúgy, botrányosan, de ne tessünk nyugtalankodni, mert ez még „kap fogni egy vajszínű árnyalatot”. Valóban. Kap fogtunk egy vajszínű árnyalatot. Erre gondoltunk? Ne kerteljünk, nem erre gondoltunk. Viszont most mi vagyunk a szobafestő is. Nem mondjuk, ne nyugtalankodjunk, de tudjuk, szemünk-szánk tele festékkel, hogy a vajszínű árnyalat is kap fogni még egy vajszínű árnyalatot.
Az egykori tévévetélkedőben a versenyző tudta a választ, de vajon Szebeni András mit gondol: „kap fogni” még egy vajszínű árnyalatot ez a fal?
– Félek, hogy nem – és most először komorul el. – Szemünk-szánk tele van festékkel, kaptunk, fogtunk egy vajszínű árnyalatot – mondta Esterházy –, most már rajtunk múlik. Tehát nem lehet azt mondani, és ebben az a zseniális, hogy már nem foghatjuk senkire, hogy nem mi szúrtuk el, mert itt voltak az oroszok, az osztrákok, a törökök, de ezt most tényleg mi szúrtuk el.
