Fedőnevek nyomában

Lassan, nagyon lassan alakul ez a belföldi ügynöklista: ki hol s miért jelentett az állambiztonságnak. A külföldön bevetettek nevét mindenféle titok védi, meg tán államérdek. Most először kapunk dokumentált képet arról, hogyan hatolt be a titkosrendőrség az ’56-os forradalom után az emigrációs fiatalságnak olyanfajta belső köreibe, szentélyeibe is, mint amilyen a Szabad Magyar Egyetemisták Szövetségének nevezett (UFHS) exil csoport volt. (Csak 1961-től nevezték magukat ismét MEFESZ-nek.)

E kötet szerzője, Várallyay Gyula, aki maga is elnöke volt a diákszervezetnek, megnevezi a beépített ügynököket. (Noha a MEFESZ irattárához máig nem férhet hozzá! Talán nem véletlenül.) De így is van min elképedni. Az egyik elnök, Vízhányó József (fedőneve: Bandel Karl), több alelnök: Szakál Imre (fedőneve Sury Jacques), Ruszka Péter (Carter), Vermes Gyula (Glück), valamint az angliai tagszövetség alelnöke, Szondi György (Faison), Bécsben Radnóti Ágoston (Roland) hazai hírszerzőként működött annak a szervezetnek a kebelében, amelyet közvetve, a Szabad Európa Bizottságon keresztül a CIA finanszírozott.

Az ügynökök a MEFESZ-ben romboló vitákat generáltak, a személyes konfliktusokra „rádolgoztak”, a demokratikus szabályok alkalmazását fúrták, politikai ellenfeleiket igyekeztek kompromittálni, a Magyar Népköztársaság irányában viszont lojalitást gerjeszteni (egészen a hazatelepülésig, mint látható volt Vízhányó, Radnóti példáján), anyagi segítségben részesítették azokat, akikben „látott fantáziát” a magyar hírszerzés.

1967 januárjában az utolsó ellenőr feloszlatta a MEFESZ-t. Az emigrált egyetemi hallgatók addigra diplomát szereztek, a bomló szervezet elveszítette tekintélyét, anyagi bázisát, befolyását.

E kiváló könyv, amely első kézből származó, bizalmas és személyes adatokkal dolgozik, roppant súlyú emberi és politikai tanulságokkal szolgál. Így éltünk Pannóniában. És – lám – azon kívül is.

(Várallyay Gyula: Tévúton. Ügynökök az ötvenhatos diákmozgalomban Nyugaton. L’ Harmattan Kiadó.)