Esmeralda szupersztár

Buli van. Banzáj az adventi Deák téren. Az ünnep tiszteletére ácsolt kis színpadon percről percre sokasodó közönség előtt az Esmeralda cigánytáncegyüttes lép fel. Ritkán látni ennyi somolygó, nevetgélő, boldogan vigyorgó embert. Igazi Benetton-reklám a tér: japánok, feketék, fehérek, tarkák együtt toporognak, ficeregnek, mocorognak a táncosokkal. Akik elementáris hatást gyakorolnak a közönségre. Titkuk van, ami – valljuk be – nem éppen az, hogy táncvirtuózok lennének. Akkor mi? Nem az a rejtély nyitja, hogy az Esmeralda négy táncosnője közül nyilvánvalóan senki sem roma – ketten eredetileg is szőkék –, valamint, hogy nagymamakorúak valamennyien. (Később megtudjuk, dédi is akad közöttük.) Temperamentumosak, kedvesek, a produkcióból kissé frivol, szexi életöröm árad.

Úgy döntünk, a titok megfejtésére indulunk, és természetes élőhelyén vesszük szemügyre az Esmeraldát. Így kerülünk a csepeli Radnóti Művelődési Házban működő nyugdíjasklub Erzsébet-napi báljára. A teremben hatvan-hetven ünneplős nyuggert látunk, az asztalokon szebbnél szebb színátmenetes műanyag virágok alatt süti, ropi, Traubi, miegymás: ki mit hozott otthonról.

Megtudjuk, itt alkalmanként még Karda Beáta is fellép. Igaz, most nem ért rá, ám a zenét szolgáltató egyszemélyes beategyüttes nélküle is kitesz magáért: „Ajjaj, fekete vonat!”

A placc erre a slágerre igazán megtelik. A párok többsége összeszokott, egymás minden mozdulatát generációk óta ismerik. Mit számít, hogy az ember az évek során óriási pocakot eresztett, az asszony cérnaszállá fogyott: a nóta a régi maradt. Vannak igazi virtuózok is, mint az Örökifjú Bohémek szalontánccsoport tagjai, akiknek átlagéletkora hetvennégy év, az urak mind túl vannak a nyolcvanon. Számos hölgy ropja hölggyel, akad hatvanas, aki saját anyukájával járja.

Miniszoknyás – tényleg jó lábú – nagymama lép a színpadra, hogy elszavalja Erzsébet-napi költeményét. Elkérjük: „Télre fordult az idő, / sárga levél hull a fáról. / S míg elmélkedünk, e borús tályról [!], / vidám buli indul mától // Hisz Erzsébetek bállya [!] vagyon, / mulassatok nagyon nagyon, / Neveteknek napja van, / köszöntés szál [!] minden dalban...” És száll a dal: „Mindenkinek van egy álma.” Eljött tehát a pillanat, amikor a fellépésre készülő Esmeraldával visszavonulunk az öltözőbe – titokkeresni.

Az együttes vezetője, lelke-motorja a hetvenhárom esztendős Szabó Magdi, aki valaha a Csepel Autógyárban volt műszaki ellenőr. Előtte szövőnősködött – akkor kezdett táncolni is, még a brigádmozgalomba is beszámított. A régi együttest persze elmosta az idő, ő a Baross utcai művelődési otthon kórusában talált új barátnőkre. A tánc iránti vágy azonban sehogy sem múlt, gondolt egyet, és öt éve a kórusból szervezett tánccsoportot. A sláger a cigánytánc – innen az Esmeralda név –, de járják a magyart, a sramlit, még a kánkánt is. Mindegyikhez van maguk szabta-varrta ruhájuk. Temperamentumos, tündéri ember ez a Magdi, igazi szívlélek – vallják a többiek –, de meg kell hagyni, maximalista kis nő: erőn felül teljesít.

Oroszi Aranka, aki szakácsnő volt a belklinikán, koráról csak annyit árul el, hogy ő is túl van a hetvenen. Igazi társasági ember: szervezője a nagy Uno-kártyacsatáknak, amikor a sütemény mellé egy kis borocska is kerül az asztalra, hogy jókat lehessen mulatni a régi időkön, akkor is, ha tulajdonképpen kicsit sem voltak viccesek. Kalapos Ica valamikor kereskedelmi bankban volt ügyintéző. Ő a szívember. Ha finomat főz, már dobozolja is a három porciót barátnőinek. Ha lát valami szépet a boltban, telefonál: „Van itt négy egyforma szoknya. Olcsó is, szép is, vegyem-e?”

A hatvannégy esztendős Sustyák Magdi (a Kismagdi) minden esmeraldás kishúga. De viszonozza is a szeretetet: amikor tíz hónapra kiment Kanadába a lányához, még a fiúját is kölcsönadta az Icának. Persze csak hétvégekre. Táncolni, mert igen jó szalontáncos az az ember. A Kismagdi a Generalinál volt könyvelő, ő igazodik el legjobban a számítógépezésben, az ősmagyarok ügyeiben és az ezoterikában. Úgy jósol a kártyából, hogy még!

Hogy mit hoz a konyhára a táncolás? Örömöt. A fellépések többsége ingyenes, ritkán adnak egy kis pénzt, mint például a Deák téren. Ám a kiadás mindig több, mint a bevétel. Négyféle ruhájuk van, az meg a kisnyugdíjasnak akkor is költség, ha maga varrja. Amikor külföldön lépnek fel, Erdélyben vagy Kárpátalján, akkor az útiköltségből csak épphogykedvezményt kapnak. Persze: nyugdíjasklubokban, öregek otthonában, kórházban úgysem fogadnának el semmit. Volt olyan, egy elfekvőben olyan rozzant öregecskéket toltak be, hogy az Ica, se szó, se beszéd, elbőgte magát. A Magdi meg rásziszegett: „Nem bömbölni jöttünk, hanem hogy felvidítsuk őket.” Öröm volt nézni, ahogy a tolókocsikban maguk is fészkelődni, izegni-mozogni kezdtek a tánc ritmusára! Utána nem győzték köszöngetni, simogatni őket.

Apropó, köszönet: Ica kérdezi, hogy elmondhat-e egy történetet akkor is, ha csúnya van benne. Hát jó. Egy fellépésen a veje is ott volt. Amikor mentek kifelé, és mindenki dicsérte őket – volt, aki névjegyet és autogramot is kért! –, a vejének kicsúszott a száján: „Csessze meg, Ica néni, itt magukat sztárolják! Maguk itt celebek!”

Magdi toldja meg:
– Gyakran fáradtan, kimerülten indulok el otthonról, sok a tennivaló, kevés a pénz, a férjem is betegeskedik. De amikor megszólal a zene, én rögtön tizenhat évesnek érzem magam. Ez a fizetség.

Kis csönd, Aranka töri meg:
– Hiszi vagy sem, nekem ez a legszebb kor az életemben. Én éjjel-nappal csak dolgoztam! Kilencen voltunk testvérek, a fiúk a háztetőt is elrágták volna. Harmadikos voltam, nyolcesztendős, amikor dolgozni kezdtem. Mentünk a bolgárhoz óránként kilencven fillérért. Munkából rohanás az iskolába, onnan meg vissza. Aztán jött a fonoda meg a szakácsnősködés. Le se ültünk. Állva ettünk, állva pihentünk egy percecskét, ha volt rá idő. A férjem, szegény, nagyon korán elment. Megyek haza, hát halva találom! Akkor aztán már egyedül neveltem fel a két gyereket. Mostanra kiröppentek, én meg itt állok: életemben először magamra gondolhatok. Azt csinálok, amit akarok. Kérdezik is a gyerekek: „Anya, te mindig mész valahova, te mikor vagy otthon?” Hát igen: nekem hetven év alatt összejött a sok mennivaló!

Oldanánk a bejelentés súlyát: mi a jó kondíció titka? Mit kell csinálni, hogy az ember ne öregedjen meg?

– Új szívbillentyű kell – mondja Ica. – Át kell szabatni a szívet, a régi billentyű helyett tartós, új lemezkére van szükség.

Kikerekedik a szemünk. Csak nem műtött szívvel táncol? Ica bólint, Magdi kontráz:
– Én meg béna voltam tíz éve, egy évig mozdulni sem tudtam!

Kiderül, hogy három gerincsérve is van, a klinikáról saját felelősségére ment el, amikor a műtétet fontolgatták. A gyerekeivel heteken át húzatta, vonatta, nyúzatta magát, míg a csigolya lejött az idegről, és lehetett tovább táncolni. A profdoktor csak nézett a klinikán, amikor egy táncest előtt beugrott hozzá. Összecsapta a kezét: ilyet még nem látott!

Hát ilyesmi titkokat tudtunk meg, mielőtt a szervező beszólt: „Lányok, ti jöttök!” Az esmeraldások pattantak, megillegették magukat a tükör előtt, és futás. A műsor pedig frenetikus volt. Mint mindig. Nem a tánctudástól, hanem a temperamentumtól, az odaadástól. A frivol, szinte szexi örömtől: ebből a rongyos életből csak egy van. Olyan, amilyen.

Annak örülj!