Erős színekkel

Kocsis András Sándor reneszánsz ember. Délelőtt vadászik, délután halászik, este kritikus. Tudom, tudom, hogy nem épp a reneszánsz embereszményt fogalmazta meg így a mostanában jó mozgású szoborként elhíresült filozófus anno, hanem inkább a jövendő, minden béklyótól mentes ember képét, akit sem termelőerők, sem termelési viszonyok nem korlátozhatnak, s csak tehetsége szab határt vágyainak. Nem bánom, mehetünk erre is, volna rá ok elég, ha van ember, aki megelőzte a korát, minden bizonnyal Kocsis az: nekem mégis inkább a reneszánsz jut eszembe vele kapcsolatban, s persze nemcsak sokoldalúsága okán. Ide sorolnám még merészségét (nem egyszer húzott már lapot huszonegyre), váratlan ötleteit és (e tekintetben talán ez a legfontosabb) áradó életszeretetét, szűnni nem akaró energiáit – pedig idén már betölti a hatvanat. (Tudják mit, húzzuk ki a pediget az előző mondatból.)

Kocsis András Sándor, amikor éppen nem legújabb ötletein töri a fejét, amikor nem céget vagy lapot alapít (ezek kimondottan gyengéi), nem szerteágazó cégbirodalmát igazgatja (pedig azon is van mit igazgatni), nem szerkesztőbizottságokban vagy kuratóriumokban ül (hívják pedig nyakra-főre), mondom, ha ezeket mind nem csinálja, kedves időtöltéseinek hódol: átáll maga is a művészet oldalára. Vagyis ez az átáll, ez nem is pontos, hiszen ott áll ő, bármit tegyen is, a művészet oldalán naphosszat: ilyenkor nem tesz mást, mint gyönyörködőből gyönyörködtetővé lesz maga is.

Fotográfusi, szobrászi munkásságát ismertem eddig is, ezúttal festői arcát mutatta meg a budaörsi Jókai Mór Művelődési Központban minap (mit minap: a magyar kultúra napján) nyílt kiállításán. Az Idolok című tárlat művészportrékat sorakoztat egymás mellé, a félmúlt és közelmúlt nagyjait. Kocsis András Sándor (művésznevén KAS) festőként is hű a művészi elődökhöz, kitaposott úton jár, határozott lábbal, dinamikus módon, erős színekkel törve utat magának.

Mondom, reneszánsz ember.

Nádas Sándor